Lúcia ránézett.

Ez a feltétel nem a szomszédokra vonatkozott.

— Szintén egyetértett.

Lesütötte a szemét.

— A rosszul öltözöttek.

– Megsérült.

–Ez megmagyaráz valamit, de nem oldja meg a problémát.

Lucía legszívesebben megölelte volna, de csak a karját érintette meg.

– Kezdhetjük itt.

A munka a következő héten is haladt.

Ekkor jelent meg Esteban.

Julián egy régi családi vitához kapcsolódó térképet kért. Ramón arra számított, hogy a testvére elküldi. Amikor Ramón látta, hogy kiszáll egy teherautóból, megkeményedett az arca.

Áttekintették a csatorna mentén végzett méréseket és referenciákat.

Amikor befejezték, Esteban mozdulatlan maradt.

– Hallottam az őszibarackfáról.

Ramón összecsukta a repülőt.

– Már meg is oldódott.

–Apa küldött nekem egy képet arról, amikor kirúgták. Még mindig megvan.

– Jó, hogy elmentettél egy képet.

Esteban védekezés nélkül kapta az ütést.

Lucía elsétált, hogy helyet adjon nekik, de Ramón megkérte, hogy maradjon.

A bátyja elővett egy borítékot.

Átiratkozási igazolások és orvosi számlák másolatai voltak benne.

– Ezt a papírok között találtam, amiket az ügyvéd küldött nekem a per befejeztével. Sosem akartam rendesen átnézni.

Ramón nem nyújtotta ki a kezét.

–Ellenőriztem. Minden fillért bizonyítanom kellett.

Esteban bólintott, könnyes lett a szeme.

– Sokkal többet fizettél, mint amennyit mondtál nekünk.

„Nem kellett, hogy könyvelj. Arra volt szükségem, hogy vasárnap gyere el, hogy tudjak aludni.”

A mondattól Esteban meg sem szólalt.

Ramón folytatta:

– Amikor meghalt, már nem tudtam, hogyan beszéljek bárkivel. Évekig azon tűnődtem, hogy vajon lélegzik-e még. És te jöttél, és azt mondtad, hogy minden a pénzről szól.

-Tudom.

– Nem. Miután elmondtad, hazamentél. Én évekig itt maradtam és hallgattam.

Esteban anélkül sírt, hogy eltakarta volna az arcát.

„Nem azért jöttem ide, hogy megkérjelek, felejtsd el. Azért jöttem, hogy azt mondjam, szégyenből hazudtam. Könnyebb volt hibáztatni téged, mint elfogadni azt, amit nem tettem.”

Ramón a kezét az öntözőárok falára helyezte.

Sokáig tartott, mire válaszolt.

– Mondd ezt azoknak is, akik hallgattak téged.

-Én meg fogom tenni.

Nem ölelkeztek.

De amikor Esteban megkérdezte, hogy vihet-e néhány zsákot a munkahelyére, Ramón megmondta neki, hol hagyja őket.

Ez volt az egyetlen dolog, amit aznap felajánlhatott neki.

A csatorna első tesztjét kedden végezték el.

Julian fokozatosan megnyitotta az utat. Mindenki várt.

A víz olyan sokáig tartott, hogy Lucía az órájára nézett. Amikor végre megjelent, néhány métert tett meg, majd eltűnt egy résen keresztül.

Marisol a fejéhez kapta a kezét.

-Egyszerűen nem lehet.

Ramón letérdelt a széléről, és a földet nézte.

Emlékezett egy régi kapcsolatra az üledék alatt. Megmutatta a mérnöknek.

Lezárták az utat. Ellenőrizték. Volt egy leromlott állapotú szakasz, amit a kezdeti takarítás során nem láttak.

A javítása további munkát és egy végtelennek tűnő várakozást igényelt.

Lucía felhívta a vásárlókat, hogy időt nyerjen. Don Ernesto annyi növényt tartott életben, amennyit csak tudott. Senki sem beszélt csodákról.

Amikor megismételték a tesztet, a víz átfolyt a rekonstruált szakaszon, és tovább ereszkedett alá.

Ezúttal nem tűnt el.

Don Eusebio levette a kalapját.

Marisol sírni kezdett.

Lucía megölelte az apját, aki remegve bámulta a folyómedert.

Nem menthetnék meg az egész termést. Veszteségek és adósságok merülnének fel, amiket meg kellene alkudni. A csatorna sem pótolná a kutakat: továbbra is mérniük, felváltva végezniük a munkájukat és karbantartaniuk kellene azokat.

De folytathatták a munkát.

Ramón külön maradt, amikor Lucía közeledett.

– Már elérte a mi parcelláinkat is.

Bólintott.

A nő megölelte.

Ramónnak egy pillanatba telt, mire átkarolta. Aztán az arcát a hajához simította, és Lucía érezte, hogy eláll a lélegzete.

A következő hónapok apró, de állandó változásokat hoztak.

Esteban a szomszédok előtt helyreigazította vádjait. Elkezdte meglátogatni Ramónt anélkül, hogy az örökségeit említette volna. Néha kávéztak együtt, máskor Ramónnak még mindig nem volt kedve találkozni vele.

Mindketten megtanulták tisztelni azokat a délutánokat.

Lucía tanácsadó irodát rendezett be a termelők számára a tanya egyik szobájában. Ügyfeleket fogadott Querétaróból, és utazott, amikor a munkája megkívánta.

Nem kötelességből vagy az elhagyástól való félelemből maradt ott. Megtalálta az életet, amit fel akart építeni.

Ramón elkezdte látogatni a csatorna gyűléseit. Visszafogott maradt. Továbbra is kérte, hogy a kapukat rendesen bezárják.

Elkezdte látogatni Luciát is anélkül, hogy meghibásodásokat talált volna ki.

Egyik délután meghívta vacsorára.

Egy zacskó kenyérrel érkezett, és két személyre megterített asztalt talált.

– Nincsenek tervek a felülvizsgálatra?

-Egyik sem.

– Egyetlen törött bomba sincs?

Ramón elmosolyodott.

– Látni akartalak.

Lucía az asztalon hagyta a táskát.

– Ez már a legelejétől fogva elmondható.

Megfogta a kezét.

– Tanulok.

Csókolóztak a folyosón, miközben sötétség borult a mezőkre.

Egy évvel később egy kis esküvőt ünnepeltek ott. Don Ernesto hozta a virágokat; Marisol megszervezte az ételt. Esteban segített felállítani a székeket, és megvárta, míg Ramón közeledik, mielőtt megölelte volna.

A gyümölcsös mellé ültettek egy másik őszibarackfát, annak a tönkjének a közelébe, amelyik elpusztult.

Miután elbúcsúzott a vendégektől, Lucia a kapunál megtalálta a férjét.

– Be fogod zárni?

Ramón végignézett az úton, ahol az utolsó fények is eltűnni kezdtek.

– Igen. Hogy az állatok ne jöhessenek ki.

Aztán felajánlotta a kezét, és együtt elindultak a ház felé.