Lucia leült mellé.

– Nem tudom, hogy működni fog-e. De még van mit kipróbálnunk.

Azon az estén rájött, hogy abban a hitben tért vissza, hogy a családjának szüksége van egy adminisztrátorra. Szükségük volt valakire is, aki mellettük ülhet anélkül, hogy úgy tenne, mintha minden kérdésére tudná a választ.

Másnap egy rövid ajánlatot tett Ramónnak. A javaslatot zárva hagyta a kapun.

– Bárkivel megbeszélheted, akivel csak szeretnéd.

Nem vette el.

– Eusebio mesélt neki az apámról.

– Azt mondta, hogy beteg. És hogy utána problémák adódtak.

Ramón a ház felé nézett.

– Majdnem négy évig beteg volt. Megfürdettem, kórházba vittem, felkeltem, amikor fájdalmasan felsikoltott. A testvéreimnek mindig volt valami sürgősebb dolguk.

Lúcia hallgatott.

–Állatokat árultam. Felmondtam. Apám azt mondta, hogy egy nap majd pihenek. Aztán meghalt, és a testvéreim visszatértek egy ügyvéddel.

A hangja meg sem remegett a következő mondatig.

– Azt mondták, hogy kihasználtam a betegségét, hogy megtarthassam a ranchot.

Az apja évekkel azelőtt adott el neki egy részvényt, hogy megbetegedett. Dokumentumok és fizetési bizonylatok is rendelkezésre álltak. A per ennek ellenére túl sokáig húzódott. Testvére, Esteban az üzletekben, a gyűléseken, sőt még a temetés után is ismételgette a vádakat.

Ramón megtartotta, ami az övé volt, de elvesztett valamit, amiről nem volt szó az okiratokban.

– Az emberek azt kérdezték tőlem, hogy igaz-e. Azok, akik látták, ahogy a kocsihoz vittem.

Lucia kellemetlen fájdalmat érzett a mellkasában.

– Biztosan szörnyű lehetett.

– Az volt. Aztán én is elkezdtem rosszul bánni az emberekkel, azokkal, akik nem voltak hibásak.

Azt mondta neki, hogy majdnem megnősült. A partnere próbálta támogatni, míg minden kérdésből vita nem fakadt.

– Elment – ​​mondta. – És megvoltak rá az okai.

Lucia a csendes házra nézett.

– Nem ígérhetem, hogy senki nem követi el újra ugyanazt a hibát.

– Legalább nem hazudik nekem.

–Megígérhetem, hogy ha valaki megszegi a megállapodást, nem fogok úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Ramón elfogadta az ajánlatot.

Mielőtt beszállt a teherautóba, felhívta.

– Hétfőn. Hétfőn kezdhetnek.

A darab összehozta a szomszédokat, akik alig üdvözölték egymást.

Marisol megszervezte az étkezést. Don Eusebio beszerezte a szerszámokat. Lucía könyvelte a könyveket, koordinálta az anyagokat, és Julián mellett dolgozott.

Ramón minden mozdulatot figyelt, de hamarosan elkezdte mutogatni, hol puhul meg a talaj, és mely köveket lehetne újra felhasználni.

Egy délután Luciát egy mesquite fa alatt ülve találta, kezében egy csizmával.

-Mi történt?

– Egy vízhólyag. Nem tervezem belefoglalni a költségvetésbe.

Röviden felnevetett. Meglepődött, hogy ezt tette.

Vizet és kötést hozott neki.

Innentől kezdve egyre gyakoribbak voltak a beszélgetések. Lucía mesélt neki a Querétaróban töltött éveiről, az útszéli szállodákról, és arról a fáradságról, hogy mások problémáit oldja meg, miközben a saját életét szünetelteti.

Ramón hallgatta anélkül, hogy sietett volna tanácsot adni.

Egy nap megjelent egy kávéval két személyre.

Egy másik, kenyeret hozott.

Senki sem kommentálta a változtatást.

Egészen addig, amíg Rogelio, az egyik profitáló producer, úgy nem döntött, hogy időt takarít meg.

Egy oldalsó kapun hajtott be egy traktorral és egy kaviccsal megrakott utánfutóval. Semmilyen figyelmeztetést nem adott. Amikor a gyümölcsöshöz közeledett, összetört egy öntözősávot, és gyökerestül kitépett egy fiatal őszibarackfát.

Ramón akkor érkezett meg, amikor a traktor még járt.

—Apágalo.

Rogelio felemelte a kezét.

– Ezt mindjárt megoldom.

— Kapcsold ki.

Lucia elszaladt az öntözőárok elől.

Rogelio vonakodva szállt le.

–Mindenkiért dolgozunk. Nem szabad ennyire felizgulni egy kis fa miatt.

Ramón elsápadt.

– Azt a fát az apám ültette.

A csend azonnal beállt.

Aztán Ramón kinyitotta a főkaput.

– Vigyél ki mindent. A munka befejeződött.

Lucia érezte, hogy összeszorul a gyomra.

Megvárta, míg Rogelio elhúzza a traktort, majd közelebb lépett.

– Rosszul tette. Meg fogja fizetni a kárt, és kitiltják a belépést.

– Nem akarok itt senkit.

– A többiek tiszteletben tartottuk a megállapodást.

– Amíg meg nem szűnnek tisztelni őt.

Lucia szeme könnybe lábadt, de határozottan beszélt.

„Követelheted, hogy Rogelio feleljen ezért. Jogod van hozzá. De Marisol nem pusztította el azt a fát. Az apám sem.”

Ramón félreállt.

– Nem fogok vitatkozni.

–Akkor elmegyek. Nem kényszeríthetem a folytatásra. De azt sem fogom neki mondani, hogy igazságos mindannyiunkat megbüntetni.

Összeszedte a holmiját.

Mielőtt beszállt volna az autóba, hozzátette:

–Ami a testvéreivel történt, az igazságtalanság volt. Ezt másképp is meg lehet oldani.

A munkát leállították.

Lucía mindent átszervezett a telken kívül, amit csak tudott. Rogelio, a szomszédok nyomására és saját viselkedése miatt szégyellve, kifizette az öntözési javításokat. Írt egy bocsánatkérő levelet is, amelyet Don Eusebio adott át Ramónnak.

Nem érkezett válasz.

A második napon Don Ernesto sírva találta a lányát az üres dobozok mellett.

– A betakarítás miatt van?

Lucia megtörölte az arcát.

– Neki is.

Az apja leült anélkül, hogy több kérdést tett volna fel.

Másnap reggel Ramón megjelent a tanya bejáratánál.

Lucía kiment, hogy üdvözölje.

„Rogelio nem jön vissza” – mondta. „Az anyagok a kapunál maradnak. Minden változtatást előre megbeszélünk.”

A nő bólintott.

-RENDBEN.

Ramón lassan lélegzett.

– És nem mondok le mindent újra anélkül, hogy előbb beszélnék veled.