Mindig a konyhához lehető legközelebb foglaltak neki helyet, majd egy gazda hozott neki egy tányér ételt az asztalra.
– Ne annál az asztalnál, kisasszony. Ez családoknak van fenntartva.
Lucía Méndez levette a kezét a szék támlájáról. Körülötte a beszélgetések olyan természetességgel folytatódtak, ami még fájdalmasabbá tette a megaláztatást.
A helyosztásért felelős nő a konyha melletti asztalra mutatott.
– Ott kényelmesebben fogja érezni magát.
Lucía szó nélkül engedelmeskedett. Harmincegy éves volt, foltozott ruhát viselt, és alig volt elég pénze egy hétre. Nem engedhetett meg magának egy vitát San Jerónimo egyetlen termében, ahol ingyen vacsorát kínáltak azon az 1887-es októberi estén.
Négy hónappal korábban érkezett a városba egy bőrönddel, egy ajánlólevéllel és egy doboz recepttel. Az Arriaga családnál dolgozott, amíg el nem indultak Chihuahuába. Attól kezdve úgy tűnt, minden ajtó bezárul, mielőtt még kopoghatott volna.
A szoba másik végében Doña Ofelia Carrasco szólalt meg anélkül, hogy lehalkította volna a hangját.
„Egyedül egy nő mindig nehézségekkel néz szembe. Ráadásul azt mondják, eltűnt néhány dolog a kamrából, ahol dolgozott.”
Hazugság volt. De az Arriaga család messze volt, és Lucíának senki sem volt, aki megvédhette volna.
Apró darabokra vágta a tortillát. Épp azon gondolkodott, hogy elmegy-e, mielőtt befejezi, amikor egy árnyék vetült az abroszra.
Egy férfi egy tányért és egy kalapot tartott a kezében.
– Szabad-e?
Lucia az üres székre nézett.
-Igen.
Gabriel Salcedo leült vele szemben.
A szoba fokozatosan elcsendesedett.
A Los Álamos tanya tulajdonosa volt, 38 éves volt, és négy éve özvegyember. A főasztalnál foglalt helyet, azok között a férfiak között, akik az öntözőárkokról, utakról és a betakarításról döntöttek.
Azonban vacsorázni kezdett azzal a nővel, akit senki sem akart a közelében látni.
„Azt mondták, hogy munkát keres” – jegyezte meg.
-Így áll a dolog.
– Két gyermekem van. Egy 9 éves fiú és egy 6 éves lány. Szükségem van valakire, aki főz és rendet tesz a házban áprilisig.
Lucia az ölébe tette a kezét.
– Van egy szoba?
—Ablakkal és ajtóval a teraszra. A munka sokrétű. A fizetést időben kifizetik.
Megkérdezte az összeget. Gabriel válaszolt.
Hetek óta először tudott úgy lélegezni, hogy nem érzett követ a mellkasában.
–Tudok főzni. És nem félek dolgozni.
– Akkor kedden kezdheted.
Amikor felkelt, Gabriel is felkelt.
Ofélia összeszorított ajkakkal figyelte a jelenetet.
Lucía hátranézés nélkül kiment a szobából. Még nem tudta, hogy az a szék meg fogja változtatni az életét.
Don Eusebio, a munkavezető, egy szekérrel ment megkeresni.
Los Álamos száraz dombok, gyümölcsösök és a hegyek táplálta patak között feküdt. A ház masszív volt, de olyan helyek komor hangulatát árasztotta, ahol az emberek megtanultak csak a legszükségesebbeket kielégítve élni.
A konyhában hideg hamu szaga terjengett.
Lucía letette a receptesdobozát egy polcra, és elkezdte begyújtani a tűzhelyet.
A gyerekek együtt jelentek meg.
– Az előző hölgy elégette a babot – figyelmeztette az idősebb férfi.
– Akkor azzal kezdjük, hogy megelőzzük az ilyen tragédiát.
A fiú megpróbált nem mosolyogni.
– A nevem Mateo.
A kislány egy vászonnyulat szorított a mellkasához.
– Én Inés vagyok. Ő Jacinto.
Lucia teljes komolysággal üdvözölte a nyulat.
Azon a reggelen tojást, babot és kenyérszeletet készített. Gabriel akkor jött be, amikor a gyerekek már ettek. Megmosta a kezét, megkóstolta a reggelit, és felnézett.
—Jó az.
Nem tett hozzá semmit.
De megismételte.
A következő hetekben Lucia megtanulta felismerni a ház csendjét.
Gabrielnek be kellett fejeznie az első kávéját, mielőtt beszélgethettek volna. Mateo úgy tett, mintha nem szorulna segítségre, bár a megjavíthatatlan dolgokat a közelben hagyta. Inés szüntelenül kérdezősködött, majd elaludt, miközben simogatta nyula kopott fülét.
Egyik délután Mateo néhány törött gyeplőt tett az asztalra.
– Tudsz bőrt varrni?
– Megpróbálhatom. El kell magyaráznod nekem, hogy kellene kinézniük.
A fiú leült.
Lucía hibázott az első öltéssel. A férfi kijavította, talán egy feddésre számított.
– Igazad van – mondta. – Mutasd meg újra!
Dolgoztak, miközben a kenyér egy terítő alatt kelt. Amikor befejezték, Matthew új arckifejezéssel vezette a gyeplőt az istálló felé.
Ez még nem öröm volt. Ez magabiztosság volt.
Napokkal később Lucía megtalálta a konyhai lépcsőt, amit hetek óta került, megjavítva. Még később a hálószobája zárja is eltűnt.
Gabriel soha nem említette azokat a javításokat.
Ő sem kérdezte.
Amikor későn ért haza, elkezdte meleg vacsorát hagyni neki. Elkezdte behozni a tűzifát, mielőtt Luciának ki kellett volna mennie a hidegbe.
Egyik este beszélgettek, miközben a lány a receptjeit nézegette.
– Ki tanított meg főzni?
– Az árvaház asszonyai, ahol felnőttem. Később az otthonokban tanultam, ahol dolgoztam.
Gábriel letette a csészét.
– Nincs családod?
– Nem mintha emlékezne rám.
Nyugodtan mondta. Évek óta gyakorolta ezt a kifejezést.
A nő korábban már eljegyezték. A férfi három héttel az esküvő előtt felbontotta az eljegyzést, mert ismert vezetéknevű és némi vagyonnal rendelkező feleséget akart.
Lucía még nem mesélte el ezt a történetet.
Gábriel a faládára nézett.
– Nagyon gondoskodott más családokról.
Összehajtott kártyát rendezett el.
– Az én munkám volt.
Úgy tűnt, mondani akar még valamit, de Inés kiáltott a hálószobából.
