A hang a hátországi orvosi furgon felől érkezett. Markovics teste megdermedt. A szavak úgy érték, mintha maga a jéghideg óceán zúdult volna újra a nyakába.
Lassan, mintha egy rémálomban mozogna, a hang irányába fordította a fejét.
A furgon ajtaja nyitva állt. Egy fiatal nő lépett ki belőle, vastag katonai pokrócba burkolózva. Elena hadnagy volt az. Az arca halálsápadt volt, az orrán és az orcáin kékesfekete fagyási sérülések sötétlettek. Mindkét keze ujjhegytől csuklóig vastag, orvosi gézzel volt bekötözve, a tekintete azonban… a tekintete nem egy megtört áldozaté volt. Nem volt benne hisztéria, sem düh, sem könnyek. Csak az a kristálytiszta, rendíthetetlen igazságérzet, amit Markovics az első naptól kezdve gyűlölt benne.
– Jelentem, tábornok úr – mondta a nő, és a hangja, bár kissé rekedt volt a tüdőbe mart fagyos levegőtől, tisztán csengett a dokkban –, a bizonyítékok épek. A napló másolata és a felvételek a táskámban vannak.
Markovics szája tátva maradt. A szemei kidülledtek, a mellkasa zihálni kezdett.
– Te… te meghaltál… – suttogta, és az az elképzelhetetlen döbbenet ült ki az arcára, amit csak egy olyan ember érezhet, aki a saját szemével látta valakinek a megsemmisülését, és most mégis előtte áll a kísértete. – Mínusz negyven fok volt! Senki sem élhet túl abban a vízben! Senki!
A bilincs kattanása a csuklóján éles volt és végleges. Az ezredes tiszti kardbojtját, rangjelzéseit egyetlen mozdulattal tépték le a kabátjáról. Ahogy a rendészek a földre kényszerítették, és a fejét a fagyott betonhoz nyomták, a legénység néma sorfala előtt végleg összeomlott az a világ, amelyben ő sérthetetlennek hitte magát.
2. Húsz perc a pokol fagyában
Az ezt követő napokban az északi flotta főhadiszállásának kihallgatóhelyiségeiben lassan összeállt a kép arról, ami azon a végzetes éjszakán valójában történt. Egy olyan történet bontakozott ki, amely a flotta történetének legsötétebb bűntényét és legemberfelettibb túlélését ötvözte.
Elena hadnagy nem véletlenül vált Markovics célpontjává. A fiatal tisztet három hónappal korábban vezényelték a járőrhajóra híradós és logisztikai tisztként. Pontos volt, rendíthetetlen és makulátlanul hűséges az esküjéhez. Nem telt bele sok idő, és észrevette a rakományjegyzékek és az üzemanyag-elszámolások közötti ordító hiányosságokat. Markovics ezredes éveken át a sarkvidéki izolációt kihasználva feketekereskedelmet folytatott: katonai minőségű üzemanyagot, ritka fémeket és titkosított műszaki felszereléseket adott el a nemzetközi vizeken feltűnő, zászló nélküli teherhajóknak.
Amikor Elena rájött a hálózatra, nem futott rögtön a fedélzeti tisztekhez – tudta, hogy sokan a parancsnok zsebében vannak. Titokban másolatokat készített, digitális naplót vezetett, és bizonyítékokat gyűjtött. Markovics azonban rájött, hogy valaki szaglászik utána. Az északi vihar, a kommunikációs csend és a mínusz negyven fokos hideg tökéletes alibit kínált számára.
Amikor az ezredes lelökte őt a hajó tatjáról, biztosra vette a halálát. Normális esetben egy ember a jeges óceánba zuhanva három-öt percen belül elveszíti az eszméletét a hidegsokk miatt, és legfeljebb tizenöt perc alatt beáll a klinikai halál.
De Elena hadnagy nem volt hétköznapi katona. Mielőtt a hajóra került, a tengerészgyalogság elit túlélőkiképzésén vett részt, ráadásul aznap este a szolgálati szabályzatot szigorúan betartva az új generációs, neoprénnel bélelt, hőszigetelt viharkabátot és mentőmellényt viselte. Amikor a vízbe csapódott, a sokk azonnal kíméletlenül lecsapott rá: a tüdeje összerándult, a jeges víz tűként marta a bőrét mindenhol, ahol utat talált magának.
Azonban ahelyett, hogy pánikba esett volna és sikoltozni kezdett volna – ami azonnali fulladáshoz vezetett volna –, elfojtotta a reflexeit. Visszatartotta a lélegzetét, felküzdötte magát a felszínre, és felmérte a helyzetét.
A hajó hatalmas teste lassan távolodott előtte a sötétben, de nem a nyílt vízen maradt. A szerencse és a hajó felépítése mellé állt: a tat alatt, a segédkormánylapát és az alsó horgonykamra mellett egy vészhelyzeti karbantartó létra húzódott, amelyet ritkán használtak, és a víz felszíne fölött alig fél méterrel végződött. A hajócsavar szívóereje majdnem a mélybe rántotta, de Elena utolsó erejével, a túlélési ösztöntől vezérelve előrelendült, és megragadta a fagyos vasrudat.
A keze azonnal odatapadt a fémhez. A mínusz negyven fokos levegő és a sós víz keveréke pillanatok alatt ráfagyasztotta a bőrét az acélra. Minden egyes mozdulat húsba vágó kínnal járt. Ahogy centiről centire húzta fel magát, a tenyere és az ujjai felhasadtak, a vér azonnal megfagyott a bőrén. De felmászott.
Nem a felső fedélzetre ment – tudta, hogy ott az ezredes emberei vagy maga Markovics azonnal végezne vele, ha meglátnák, hogy él. Ehelyett a hajótest alján található vészhelyzeti szellőzőaknán és a gépház alsó, zajos segédalagútján keresztül kúszott befelé. Csuromvizesen, halálra fagyva, a hipotermia határán remegve bujkált a csövek és kazánok között.
Amikor elérte a tartalék rádiószobát – egy elfeledett, elszigetelt fülkét a hajó gyomrában, amely közvetlen műholdas kapcsolatban állt a Katonai Főügyészség krízisközpontjával –, a gézbe bugyolált, vérző kezeivel bekapcsolta a vészadót. Nem kért kimentést. Nem kért segítséget.
Csak megadta a hajó pontos koordinátáit, beolvasta a bizonyítékok lajstromszámát, és nyugodt, kísérteties hangon rögzítette:
– Itt Elena hadnagy. Az életem ellen a parancsnokom, Markovics ezredes kísérelt meg gyilkosságot. A bizonyítékok nálam vannak. Várjanak a dokkban.
