A járműből leparancsolt rabok között ott botladozott a 412-es számú elítélt. A háta meggörnyedt, az arca beesett, szemeiből rég kihalt az a gőg, amellyel egykor egy egész hajó legénységét rettegésben tartotta. Ahogy a fagyos szél az arcába vágott, Markovics önkéntelenül összehúzta magát, és a távolba révedt.
A messzeségben, a jeges tenger hullámain egy modern, szürke hadihajó sziluettje suhant el magabiztosan, törve a jeget, menetelve a vihar ellenében. A parancsnoki hídon egy fiatal nő állt, egyenes gerinccel, tekintetét a végtelen horizontra szegezve.
Markovics meg akart szabadulni egy problémától. Azt hitte, a hatalom feljogosítja őt arra, hogy eltiporja az igazságot, és eltüntesse azokat, akik szembe mernek szállni vele. De elfelejtette a legalapvetőbb törvényt: az igazi bátorságot nem lehet megfagyasztani, és a tettek elől – bármilyen mély is a víz, és bármilyen hideg is a sarki éjszaka – végül senki sem menekülhet el.
