A vizsgálati fogságban Markovics már nem emlékeztetett korábbi önmagára. A tiszti eleganciája elpárolgott, helyét egy szürke rabruha és az idegösszeomlás szélén táncoló arrogancia vette át. A hadbíróság tárgyalótermében, a páncélüveg mögött ülve még mindig próbálta fenntartani a látszatot.

– Ez egy összeesküvés! – kiabálta a bírói emelvény felé mutatva a harmadik napon. – A hadnagy pszichésen labilis volt! Rendszeresen hallucinált a hidegben! Beleugrott a vízbe, én pedig nem tudtam megállítani! Most rám akarja kenni a saját őrültségét, hogy előléptetést kapjon!

A teremben ülő tisztek és esküdtek fagyos csendben hallgatták. Holló tábornok lassan felállt az ügyészi asztaltól. Nem emelte fel a hangját.

– Markovics vádlott úgy véli, nincsenek szemtanúk – mondta a tábornok, majd a terem hátsó ajtaja felé intett. – Ideje tisztázni ezt a kérdést. Szólítsák be Varga főhadnagyot és Szabó tengerészt!

Amikor a két férfi belépett a terembe, Markovics arca megrándult. Ők ketten voltak azok a matrózok, akik azon az éjszakán a fedélzeti daru árnyékában álltak. Akik mindent láttak, de a rettegéstől megbénulva némák maradtak.

Varga főhadnagy a tanúk emelvényére lépett, a tekintetét mélyen a padlóra szegezte, mielőtt a bíróra nézett volna.
– Vallomást kívánok tenni – mondta a tiszt, és a hangja remegett a bűntudattól. – Féltem. Mindannyian féltünk tőle. Markovics azzal fenyegetőzött, hogy ha bárki beszélni mer a hiányzó rakományokról, gondoskodik róla, hogy egy északi büntetőtáborban kössünk ki hazaárulásért. Azon az éjszakán… a fedélzeten voltam.

– Hazudik! – ordította Markovics, rácsapva a biztonsági üvegre. – Megvették! Elárulja a parancsnokát!

– Csendet a teremben! – dörrent rá a hadbíró kalapácsa.

Varga folytatta, a szemei megteltek könnyel:
– Láttam, ahogy odament mögé. Elena a korlátnál állt. Nem volt semmilyen vita. Nem volt baleset. Markovics ezredes megfogta a vállát, felemelte, és szándékosan átdobta a korláton a jeges vízbe. Aztán ránk nézett… és azt mondta: „Aki beszélni mer, az utána megy úszni.” Gyáva voltam. Befogtam a számat. De amikor megláttam Elenát a parton, élve… megértettem, hogy nem élhetek tovább ekkora gyalázatban.

A vallomást követően Holló tábornok előhúzta a végső bizonyítékot: a hajó biztonsági kamerarendszerének merevlemezét. Markovics azt hitte, hogy törölte a fájlokat, de a flotta informatikai szakemberei visszaállították az adatokat. A tárgyalóterem hatalmas kivetítőjén megjelent a fekete-fehér, szemcsés felvétel.

Mindenki némán nézte, ahogy a képernyőn a magas, sötét alak csendben odalopakodik a mit sem sejtő nő mögé, és egyetlen brutális, kegyetlen mozdulattal a halálba taszítja. A felvételen tisztán látszott Markovics arca a fedélzeti lámpa fényében: a hideg, könyörtelen mosoly, mielőtt elsétált volna.

A teremben ülők közül többen elfordították a fejüket a felháborodástól. Markovics lassan roskadt vissza a székére. A szavai elfogytak. A kezei, amelyekkel mások sorsát irányította, most tehetetlenül remegtek a térdén. A mítosz, amit maga köré épített – a keménykezű, feddhetetlen északi parancsnok álarca – végleg porrá zúzódott.

4. Az ítélet

A hadbíróság ítélete gyors volt és könyörtelen.

Markovicsot bűnösnek találták különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkossági kísérletben, katonai javak szisztematikus eltulajdonításában, a haza védelmi képességének veszélyeztetésében és zsarolásban. Az ítélet: rangvesztés, a katonai kitüntetések teljes visszavonása, vagyonelkobzás és harminc év letöltendő fegyházbüntetés, amelyet a sarkkörön túli, legszigorúbb biztonsági fokozatú büntetés-végrehajtási intézetben kell letöltenie.

Az a sors várt rá, amelyet ő szánt másoknak: az északi jégmezők magánya, de falak mögött, megfosztva minden hatalmától, rangjától és emberi méltóságától. Az egykori rettegett parancsnokból csupán egy névtelen szám lett a rabruhán.

A per lezárulta után Elena hadnagyot – immár századossá előléptetve – maga a flotta főparancsnoka tüntette ki a Katonai Érdemrend Tiszti Keresztjével. A sebei lassan gyógyultak. Bár a hideg és a fagy nyomai örökre ott maradtak a kezén lévő hegek formájában, a mozdulatai biztosak maradtak.

A ceremónia után Holló tábornok odalépett hozzá a parancsnokság folyosóján.
– Százados, a flotta orvosi bizottsága felajánlotta önnek a korkedvezményes nyugdíjazást és a teljes ellátást. Senki sem vetné a szemére, ha soha többé nem akarna hajóra lépni a történtek után. Amit maga kiállt azon az éjszakán… az túl van az emberi teherbíráson.

Elena kinézett az ablakon. Odakint a kikötőben a hatalmas jégtörők és járőrhajók sziluettje rajzolódott ki a szürke horizonton. A szél még mindig zord volt, de a tenger nem tűnt többé ellenségnek. A tenger csak egy elem volt; a valódi veszedelmet mindig is az emberi romlottság és a hatalomvágy jelentette.

– Köszönöm az ajánlatot, tábornok úr – válaszolta Elena, és a tekintetében ott ragyogott az a megingathatatlan erő, amely azon a mínusz negyven fokos éjszakán sem hagyta meghalni. – De nem vonulok vissza. A tenger nem a Markovicsoké. A becsület nem a kabátunkon hordott csillagoktól függ, hanem attól, mit teszünk, amikor senki sem lát minket a sötétben. Új hajót kérek, és visszatérek a szolgálatba.

A tábornok néhány másodpercig némán nézett a fiatal nőre, majd lassan, mély tisztelettel felemelte a kezét a sapkájához, és tisztelgett.

5. Epilógus

Néhány hónappal később egy nehéz páncélozott rabomobil gördült be a Novaja Zemlja-i fegyenctelep kapuján. A táj kietlen volt, fehér és halott. A szél ugyanúgy tombolt, mint azon az éjszakán a nyílt óceánon.