1. fejezet: A sáros eső

Az eső nem drámai záporként esett; lassú, gyötrelmes szitálás volt, az a fajta, amely átszivárgott gyászruhám vastag fekete anyagán, és mélyen a csontjaimba telepedett. A Washington család burjánzó, gondozott birtoka felett az ég nehéz, zúzódásokkal tarkított szürke volt, tökéletesen tükrözve a mellkasomban tátongó ürességet, amely mélyen visszhangzott.

Pontosan huszonnégy óra telt el azóta, hogy a mahagóni koporsó mellett álltam, és néztem, ahogy a férjemet, Terrence-t, leeresztik a hideg földbe.

„Szedd le a szemeted a gyepről, Audrey!”

Anyósom, Eleanor Washington éles, gonosz hangja megtörte a délután törékeny csendjét.

A nedves, csúszós fűben álltam, karjaimmal szorosan átöleltem reszkető testemet. A szemem láttára vonszolta ki Eleanor az olcsó, rojtos vászonbőröndömet – pontosan ugyanazt, amit három évvel ezelőtt, amikor beköltöztem ebbe a kastélyba – a tornácra. Egy puszta, rosszindulatú nyögéssel lerántotta a kőlépcsőn.

Az ütéstől megfeszült olcsó cipzár kinyílt. Szerény ruháim, a műszőrruháim és néhány személyes holmim szétszórva hevertek a makulátlan, vízzel teli gyepen, azonnal felszívva a sötét, kavargó sarat.

– Megkaptad azt a fényűző esküvőt, amire mindig is vágytál, te kis aranyásó! – sziszegte Eleanor, miközben lement a lépcsőn, arcát eltorzította a gyűlölet, amit alig próbált leplezni, amíg Terrence még élt. – Három évig hercegnőt kell játszanod nálunk. De az utazásnak vége. Most, hogy Terrence nincs, semmit sem kapsz. Tűnj a szemem elől, te parazita!

Pár lépésnyire, a veranda hatalmas napellenzője alatt biztonságban állt Chloe, Terrence húga. A legújabb iPhone-ját tartotta a kezében, a kamera lencséje egyenesen az arcomra nézett, és egy kegyetlen, örömteli kuncogás hagyta el a száját.

– Búcsúzz el a felső társadalomtól, te szánalmas ribanc – gúnyolódott Chloe, miközben a telefonja szögét igazította, hogy lefényképezze a sárban heverő roncs ruhákat. – Ezt felteszem a sztorimba. Mindenkinek látnia kell, hogyan ürül ki a szemét. Komolyan azt hitted, hogy az a nevetséges házassági szerződés egy fillérrel is megúszod?

A szívem, amelyet már millió darabra tört a hirtelen jött, hatalmas aneurizma, amely harminckét éves korában elrabolta ragyogó, jószívű férjemet, úgy érződött, mintha porrá zúznák a tervezői sarkaik.

Nem kiabáltam rájuk. Nem sírtam. A könnyeim valahol a kórházi váróterem és a sír között elapadtak.

Sárba dobták az emlékeimet, parazitának nevezett, mert azt hitték, hogy övék a gazdatest. Nem vették észre, hogy a néhai férjem nemcsak a nevét adta nekem, hanem az egész királyságukat is nekem adta.

Lassan előreléptem, praktikus fekete lapos cipőm belesüppedt a nedves földbe. Nem törődtem a szétszórt ruhákkal. Nem törődtem Eleanor mérges pillantásával és Chloe fényképezőgépével. Letérdeltem egy nagy, sáros pocsolyába, és óvatosan felvettem egy nehéz, bőrkötéses könyvet, ami kiesett a bőröndből.

Ez volt az esküvői albumunk.

A vastag, fényes borítót sötétbarna sár borította, eltakarva Terrence ragyogó, szerető mosolyát, amelyet az első táncunk során viselt. Elővettem egy papírzsebkendőt a zsebemből, és óvatosan, módszeresen letöröltem az arcáról a sarat, ügyet sem vetve az esőre, amely a hajamat a homlokomhoz csapta.

A mellkasomban érzett fájdalom nem tört össze. Ehelyett megkeményedett, és szilárd, törhetetlen, abszolút jégtömbé fagyott.

Felálltam, és a nehéz albumot pajzsként szorítottam a mellkasomhoz. Eleanorra néztem, akinek az arcán arisztokratikus undor látszott.

– Igazad van, Eleanor – suttogtam, a hangom tisztán szólt a párás levegőben. – Nincs semmim.

Hátat fordítottam a washingtoni birtok hatalmas, impozáns homlokzatának. Nem néztem hátra, miközben végigsétáltam a hosszú, kanyargós kocsifelhajtón az esőben, tönkrement ruháimat a sárban hagyva, és nem hagyva, hogy lássák az utolsó, magányos könnycseppemet.

2. fejezet: A királyi homlokzat

Hat hónap telt el.

A Washington család és az elit társadalmi körök számára, akiknek agresszívan udvaroltak, Audrey Washington kísértet volt. Azt hitték, hogy a feledés homályába veszett, és visszakúsztam abba a szűkös, munkáslakásba, ahonnan származom, mielőtt Terrence, a hatalmas Washingtoni Hajózási Birodalom örököse állítólag megőrült és hozzáment egy gyermekápolóhoz.

Továbbra is pontosan úgy éltek, mint mindig. Pazar bulikat rendeztek, új luxusautókat vettek, és fitogtatták vagyonukat, amelyet teljes egészében a családi vállalkozás kasszája finanszírozott. Úgy hitték, hogy a vasbeton házassági szerződés, amit aláírtam – egy Howard, az apósom által megfogalmazott dokumentum, amelynek célja az volt, hogy nincstelenné tegyen – tökéletesen megvédte a családi vagyon felhalmozását Terrence halála után.

Fogalmuk sem volt róla, hogy az elmúlt huszonnégy hét minden egyes kedd reggelén nem kórházban dolgoztam. A Vance & Associates, a keleti part legkegyetlenebb és legtekintélyesebb vállalati jogi irodájának elegáns, üvegfalú tárgyalótermében ültem, és csendben, módszeresen átnéztem a Washington Birodalom birtokában lévő összes pénzügyi kimutatást, offshore számlát és szállítási jegyzéket.

A gyász ideje véget ért. Elérkezett a kivégzés ideje.

Ropogós, késő őszi péntek este volt. A manhattani belvárosban található Grand Plaza Hotel bejárata a gazdagság és a hiúság kaotikus szimfóniája volt.

Vakuk villantak szüntelenül, miközben paparazzik légiója tolongott bársonykötelek mögé bújva. Ma este volt a Washington Alapítvány éves jótékonysági gálája. Egy nagy nyilvánosságot kapott, hihetetlenül drága esemény volt, amelynek célja nem a rászorulók megsegítése volt, hanem a család nyilvános megítélésének feldobása és a Washington Shipping részvényárfolyamának mesterséges felfújása egy katasztrofális negyedéves gyorsjelentés előtt, amelyet Howard kétségbeesetten próbált eltitkolni.