Eleanor keze, amelyben az esti kistáskáját tartotta, annyira remegett, hogy elejtette.

– Nem – zihálta hangosan Chloe, és a szája elé kapta a kezét. A telefon, amit az esemény élő közvetítéséhez tartott a kezében, éles csattanással a földre esett.

Howard kétségbeesetten lapozgatta a dokumentum vaskos lapjait, tekintete a jogi zsargont pásztázta, kiskaput, hibát, hamisítványt keresve. De nem volt semmi. Vasbiztos volt.

„Nem… nem, ezek a vagyontárgyak a vérvonalhoz tartoznak! A Washington családhoz tartoznak!” – ordította Howard, teljesen elvesztve az önuralmát. „Terrence ezt nem tehette meg! Én vagyok a vezérigazgató!”

– Te voltál a vezérigazgató, Howard – javítottam ki halkan, miközben az új valóságom ereje súlyosan nehezedett a vállamra.

4. fejezet: Az adósságok elszámolása

A város legbefolyásosabb befektetőivel, igazgatósági tagjaival és politikusaival teli bálterem kaotikus suttogás- és döbbent mormogás-szimfóniába torkollott. A Washington család érinthetetlen, érinthetetlen homlokzatát nyilvánosan, erőszakkal letépték.

Elléptem Howard mellett, tudomást sem véve a pánikszerű, lélegzetvisszafojtott tekintetéről, és kecsesen a terem elején álló kicsi, magasított színpad felé indultam, ahol a jótékonysági árverésnek kellett volna zajlania.

Felmentem a rövid lépcsőn, smaragdzöld ruhám lobogott mögöttem, és elvettem a mikrofont az állványról.

A szoba azonnal ismét elcsendesedett, minden szem arra a nőre szegeződött, akit mindannyian senkinek hittek.

– Terrence Washington egy briliáns, kedves ember volt – kezdtem, a hangom tisztán felerősödött a hatalmas hangszórókon keresztül, abszolút tekintéllyel csengve. – Szerette családja örökségét. De nem volt vak.

Egyenesen Howardra és Eleanorra néztem, akik dermedten álltak a tömeg közepén, úgy néztek ki, mint a közeledő vonat reflektorfényébe került szarvasok.

– Terrence tudta – mondtam, és olyan erővel hallgattam, hogy a hátul álló kulcsfontosságú befektetők minden egyes szót halljanak. – Tudta, hogy te, Howard, szisztematikusan elszívod a cég pénzeszközeit, hogy finanszírozd az aspeni magánkúriáidat, az új jachtjaidat és Chloe „startup” vállalkozásait, amelyek soha egyetlen terméket sem hoztak létre. Tudta, hogy a nagyapja életművét a csőd szélére sodorod, hogy finanszírozd a hiúságodat.

Howard a mellkasához kapott, szája hangtalanul nyílt és csukódott. A körülötte lévő befektetők fizikailag hátráltak egy lépést, széles elszigeteltségi kört alkotva a kegyvesztett pátriárka körül. Úgy néztek rá, mintha egy rendkívül fertőző betegséget hordozna.

– Terrence nem azért írta felül a házassági szerződést, mert elvakította a szerelem – folytattam határozott, kemény hangon. – Azért tette, mert megbízott a hátteremben. Gyermekápolót választott, mert tudta, hogy értek hozzá, hogyan kell életeket menteni, hogyan kell gyógyítani, és hogyan kell megvédeni a sebezhetőeket. Tudta, hogy nem fogom kimeríteni ezt a céget; meg fogom menteni tőled.

Mély lélegzetet vettem, és éreztem a kezemben az 51%-os irányító részesedés súlyát.

„Tisztelt igazgatótanácsi tagok és értékes befektetők” – jelentettem be, végignézve a tömegen. „Törvényes többségi részvényesként már benyújtottam a szükséges papírokat a rendkívüli igazgatótanácsi ülés összehívásához, amelyre ma délután 4 órakor, távollétemben került sor.”

Howard szemébe néztem.

„Ezennel nyilvánosan bejelentem Howard Washington úr azonnali, indokolt elbocsátását vezérigazgatói posztjáról, a súlyos pénzügyi csalás és vállalati sikkasztás ügyében indított teljes körű szövetségi vizsgálat idejére.”

Az egész terem felrobbant. A riporterek kérdéseket kezdtek kiabálni; a befektetők kétségbeesetten rángatták elő mobiltelefonjaikat, hogy felhívják brókereiket. A gondosan felépített, több milliárd dolláros kártyavár, amelyet Howard épített, látványos, nyilvános módon omlott össze.

„Te… ezt nem csinálhatod!” – zihálta Howard, térdei kissé megroggyantak. „Tönkreteszed a cég hírnevét!”

„A cég hírneve túléli egy daganat eltávolítását” – válaszoltam hidegen a mikrofonba.

Hirtelen egy elmosódott mozgás vonta magára a figyelmemet. Eleanor hevesen elnyomakodott két megdöbbent vendég mellett, és a színpad felé rohant.

Az arrogáns, gonosz matriarcha, aki az emlékeimet a sárba dobta, teljesen feladta a büszkeségét. Könnyek patakokban folytak az arcán, sötét, csúnya csíkokat húzva el drága, vízálló szempillaspiráljáról.

„Audrey! Audrey, az én szeretett menyem!” – jajdult fel Eleanor, a színpad szélébe kapaszkodva. „Bocsánat! Kérlek, annyira elöntött a gyász Terrence halála miatt, hogy irracionálisan viselkedtem! Nem voltam ép eszemnél! Mi család vagyunk! Kérlek, ne tedd ezt velünk! Ne vegyél el mindent!”

A nézők legnagyobb rémületére Eleanor Washington térdre rogyott a lábam előtt, és hisztérikusan zokogott.

5. fejezet: A sáros bőrönd visszaadása

Lenéztem a lábamnál zokogó nőre.

Lassan, szándékosan hátrahúztam a lábam néhány centimétert, ügyelve arra, hogy Eleanor kétségbeesett, kapzsi kezei ne érjenek smaragdzöld selyemruhám szegélyéhez.

– Gyász? – kérdeztem, és lejjebb tettem a mikrofont, hogy csak ő, Howard és a közvetlen környezetük hallja. Egy rövid, hideg nevetést hallattam, amiben egyáltalán nem volt melegség.

– A gyász sírásra készteti az embereket, Eleanor – mondtam, miközben rémült, könnyáztatta szemébe néztem. – A gyász vigaszt keresésre készteti az embereket. Az, hogy a halott fiad özvegyét kidobod az esőbe, és az utolsó emléktárgyait egy sárpocsolyába dobod, nem gyász. Kegyetlenség. Egy parazita cselekedete, amikor rájön, hogy elvesztette az irányítást a gazdaszervezet felett.

Chloéra néztem, aki dermedten állt a tömegben, sápadt arccal, teljesen eltűnt róla a szokásos vigyor és méreg.

Felemeltem a kezem, és a szoba hátulja felé mutattam.

– Biztonsági szolgálat! – kiáltottam tiszta, parancsoló hangon.

Azonnal hat hatalmas, magasan képzett testőr – akiket Mr. Vance cége bérelt fel Howard hűségeseinek helyettesítésére – lépett elő az árnyékból. Katonai pontossággal mozogtak, könnyedén szétválasztva a tömeget.