„Kérem, kísérje ki ezeket a nem részvényesi joggal rendelkezőket a helyiségből” – utasítottam a biztonságiak vezetőjét, Howardra, Eleanorra és Chloéra mutatva. „Jelenetet rendeznek, és beszennyezik a jótékony légkörünket.”

„Audrey! Te egy démon vagy!” – sikította Chloe hisztérikusan, miközben két nagydarab férfi megragadta a karját, és békaként kezdtek menetelni a kijárat felé. „Te egy szörnyeteg vagy!”

– Én csupán a saját tetteid következménye vagyok, Chloe – válaszoltam nyugodtan.

Miközben a biztonsági csapat elrángatta a színpadról a még mindig ziháló Howardot és a zokogó Eleanort, előrehajoltam, és még utoljára a mikrofonba szóltam, hogy a megaláztatásuk teljes legyen.

– Egyébként, Eleanor – kiáltottam utánuk, a hangom véglegesen csengett. – A hatalmas birtok, amiben jelenleg éltek? Technikailag a Washington Shipping vállalati vagyonaként van bejegyezve. A céghez tartozik. Ami azt jelenti, hogy hozzám tartozik.

Eleanor abbahagyta a küzdelmet, és teljes, lesújtó kétségbeeséssel nézett vissza rám.

„Pontosan huszonnégy órád van összepakolni a személyes holmidat és elhagyni a birtokomat” – jelentettem ki. „Ha holnap éjfélig nem mész el, megkérem a biztonsági csapatomat, hogy vonszolják ki a drága bőröndjeidet, és minden holmidat kidobálják a ház előtti gyepre.”

Hideg, üres mosolyt küldtem felé.

„Biztos vagyok benne, hogy nagyon is ismered, hogyan működik ez.”

A bálterem nehéz rézajtói becsapódtak mögöttük, elfojtva sikolyaikat, és gyakorlatilag eltörölve őket a birodalomból, amelyet megpróbáltak ellopni.

6. fejezet: Az új királynő

A kidobásukat követő csend nehéz volt, sűrű a tudattól, hogy az imént teljes hatalomváltás történt.

A színpadon álltam, a nehéz gyémánt nyaklánc kényelmesen simult a bőrömhöz. Nem remegtem. Nem éreztem szükségét annak, hogy bocsánatot kérjek, vagy hogy meghátráljak. Megfordultam, hogy szembenézzek a több száz befolyásos vendéggel, befektetővel és igazgatósági taggal, akik rám meredtek.

Felvettem egy pohár friss szénsavas vizet egy közeli tálcáról, és magasra emeltem.

– Legmélyebb bocsánatkérésem a drámai félbeszakításért – mondtam olyan rendíthetetlen higgadtsággal, mint aki a legrosszabbat nézte át, és győztesen került ki belőle. – Ahogy mondtam, az én irányításom alatt a Washington Group többé nem fog korrupt hiúsági projektek személyes perselyeként működni.

A kulcsfontosságú intézményi befektetőkre néztem, akik újonnan talált, mély tisztelettel figyeltek engem.

„Ki fogjuk irtani a rothadást” – ígértem nekik. „Alapvető értékeinkre fogunk koncentrálni, stabilizálni fogjuk a szállítási útvonalainkat, és visszaállítjuk ezt a birodalmat abba a nyereséges, etikus erőműbe, amelyet Terrence nagyapja épített. Köszönjük a folyamatos támogatásotokat. Kérlek, élvezzétek az est hátralévő részét.”

A teremben meginogtak a feszültségek. Néhány másodperccel később taps tört ki – először bizonytalanul, majd harsány, tiszteletteljes ovációvá erősödött. A királynő elfoglalta trónját, és az udvar jóváhagyta.

Három hónappal később.

A Washington Shipping központjának legfelső emeletén álló hatalmas, mahagóni lambériás vezérigazgatói irodában álltam. A padlótól a mennyezetig érő üvegablakon keresztül lenéztem a városban száguldó, nyüzsgő, mikroszkopikus autókra.

Az átmenet brutális volt, de hatékony.

Howard ellen jelenleg egy súlyos szövetségi vádiratot indítottak elektronikus csalás és sikkasztás miatt. A cég pénzeszközei nélkül, amelyekkel kifizethette volna az elit védőügyvédeket, a jövője hihetetlenül sötétnek tűnt. Eleanor és Chloe, akiket megfosztottak céges hitelkártyáiktól és kilakoltattak a hagyatékból, jelenleg egy szűkös, kétszobás lakást béreltek egy kevésbé kívánatos külvárosban, kénytelenek voltak azt a „hétköznapi” életet élni, amiért engem gúnyoltak.

A cég részvényei, a botrányt követő rövid visszaesés után, minden eddiginél erősebben emelkedtek az általam kinevezett új, átlátható vezetői csapat alatt.

Felemeltem a bal kezem, és gyengéden, szeretettel megérintettem az egyszerű arany karikagyűrűt, ami még mindig a gyűrűsujjamon pihent.

– Én tettem, Terrence – suttogtam az üres szobának, miközben mély, békés melegség öntötte el a mellkasomat. – Én mentettem meg őket. Én mentettem meg az örökségedet.

Sárba dobták az emlékeimet. Úgy bántak velem, mint egy parazitával, egy szeméttel, akit abban a pillanatban el kell dobni, amint a védelmezőm elmegy. Azt hitték, elpusztítottak egy senkit.

Nem tudták, hogy azzal, hogy a porba dobtak, csupán elültették a magot. És ebből a sárból titánná nőttem, és elfoglaltam a trónot, amelyet olyan kétségbeesetten próbáltak megtartani maguknak.