Öreg szedánjukat egy mély szakadékba csúsztatták, három mérföldet a veszélyes úton. Fűtés nélkül, a kipufogót ellepő hóban kénytelenek voltak a vakító hóviharban gyalogolni koromsötétben, a kéményem halvány füstjét követve.
Megragadtam a férfit a fagyos kabátjánál fogva, berángattam őket, becsaptam az ajtót és visszatoltam a komódot a helyére, hogy elhallgattassam a vihart.
A férfi, Mateo , térdre rogyott a padlódeszkákon, testét heves remegés gyötörte. Felesége, Elena , mellé esett, és kétségbeesetten bontogatta vastag, hófödte kabátját.
A rétegek alatt egy kislány tárult fel, nem idősebb hétévesnél. Sofia .
Felnyögtem. A gyerek ajkai rémisztő, viaszos kék árnyalatúak voltak. A bőre olyan színű volt, mint a sovány tej. Már nem reszketett – ez halálos jele volt annak, hogy a teste feladta a hőtermelést. Sötét szemei hátrafordultak a fejébe. Súlyos kihűlés.
Minden bánatom, Connor iránti dühöm azonnal eltűnt. Helyét klinikai, vaskalapos összpontosítás vette át. Újra anya voltam.
„Vigyétek a tűzhöz!” – parancsoltam, hangom áttörte Elena hisztérikus zokogását.
Odaszaladtam a farakáshoz, és minden száraz fadarabot bedobáltam a kályhába, amíg az öntöttvas tompa, veszélyes vörös izzásba nem kezdett. Megparancsoltam Elenának, hogy vegye le a nedves ruháit és a gyerek átfagyott ruháit is. Bevonszoltam a matracomat a nappaliba, és rájuk terítettem a három dohos takarómat.
– Bőr a bőrhöz – parancsoltam Elenának, a gyerekre mutatva. – Szorítsd szorosan a csupasz mellkasodhoz. Csak így tudod elég gyorsan átadni a tested hőjét.
Miközben Elena a haldokló lányát tartotta, aki halkan sírt a hajába, én maroknyi friss havat tömtem egy rozsdás fazékba, és hevesen felforraltam. A szekrényekben találtam egy poros üveg mézet és egy kis állott fekete teát.
Három gyötrelmes óra telt el. Kanalaztam a forró, édes folyadékot a gyermek kék ajkán, cseppenként. Mateo, Richard régi kabátjába burkolózva, addig dörzsölte a lány jeges lábát, amíg a saját keze vérezni nem kezdett.
Végül, tíz óra körül a gyermek mélyet, reszketve felsóhajtott. A félelmetes kékség elhalványult az ajkairól, helyét halvány, törékeny rózsaszín vette át. Hevesen reszketni kezdett – ez volt a legszebb hang, amit valaha hallottam.
A faházat könyörtelenül tépte a kint tomboló vihar, a gerendák kínjukban nyögtek, de bent, a vörösen izzó kályha körül összezsúfolódva, éltünk. Mateo és Elena felnéztek rám a tűz fényében. Sötét, kimerült szemükben olyan mély és tiszta volt a hála, hogy átszakította a szívemet körülvevő megkeményedett burkot. Bevándorlók voltak – magyarázta Mateo tört angolsággal –, akik egyik napról a másikra utaztak északra, hogy gyári munkát találjanak Sofia asztmagyógyszerének kifizetésére, csak hogy aztán a halálos fehérségben találjanak minket.
Éjfélre a vihar tovább tombolt, a hó a matt ablakokon félig feltorlódott. Sofia felült, egy takaróba burkolózva, és meleg levest kortyolgatott. Kimerült voltam, a csontjaim sajogtak, de furcsa békességet éreztem.
Sofia hirtelen abbahagyta az ivást. Félrebillentette a fejét, tágra nyílt, sötét szeme a tűzön túlra, a szoba közepe felé nézett. Meghúzta az ingem ujját.
– A padló beszél, Señora – suttogta alig hallható nyikorgáson.
Összeráncoltam a homlokomat, és gyengéden rámosolyogtam, azt gondolva, hogy a trauma csak tréfálkozik vele. – Csak a szél süvít a régi padlódeszkák között, drágám.
– Nem – erősködött, és apró, remegő ujjával a széles fenyődeszkák egy bizonyos pontjára mutatott. – Egy férfi az. Suttog.
Mateoval éles pillantást váltottunk. A karomon égnek állt a szőr. A szoba közepére sétáltam, letérdeltem, és a fülemet közvetlenül a hideg, poros fenyődeszkákhoz szorítottam.
Elállt a lélegzetem. Nem a szél volt az.
Ritmikus, kaparászó, elektronikus statikus zaj volt. És a statikus zaj mögött egy hang. Halk, vékony, végtelen ismétlődés. Úgy hangzott, mint egy mechanikus időzítővel indított felvétel.
„…Beacon Falls… Az ajándék… Éjfél… Beacon Falls…”
A könnyek azonnal elhomályosították a látásomat. Ismertem ezt a ritmust. Ismertem a mássalhangzók enyhe rekedtségét.
Richárd hangja volt.
– Mateo – ziháltam, és felnéztem, a szívem őrült ritmusban vert. – Hozd a feszítővasat a konyhából! Segíts kihúzni ezeket a deszkákat. Most azonnal!
Mateo nem kérdezősködött. Megtalálta a rozsdás szerszámot, és beillesztette a deszkák közötti hézagba. Együtt, nagy nehezen, nyöszörögve feszítettük ki a három nehéz, vassal összeszegezett fenyődeszkát.
Alattuk egy sötét, földpadlós kúszótér terült el. Közvetlenül a száraz földbe, vastag műanyagba csomagolva egy nehéz, vízálló acéldoboz feküdt. Az oldalához vastag ragasztószalaggal egy kicsi, elemes rádióadó volt rögzítve, amelynek piros fénye folyamatosan villogott a sötétben.
Felvonszoltam a nehéz dobozt a tűz fényébe. Hideg volt és csupa kosz. Egy nehéz sárgaréz kombinációs zár volt rajta.
Az ajándék
Annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam megfogni a számlapokat. A számokat a harmincadik évfordulónk dátumára forgattam. Pontosan arra a napra, amikor megígérte nekem a Hathaway gyémántot.
Kattintson
A nehéz acél reteszt kinyílt.
Visszahajítottam a fedelet. Belül, a nedvességtől védve, lezárt barna borítékok, két kis fekete pendrive és egy vastag, kék bőrkötésű jogi dokumentum hevert.
De mielőtt az ujjaim akár a bőrt is súrolhatták volna, egy fülsiketítő, apokaliptikus csattanás rázta meg a kabin alapjait.
Az elülső ablak berobbant, üvegszilánkokat záporozva a szobára. Egy hatalmas, rozsdás acél hókotró penge hevesen átszakította a kabin elülső falát, a kint bömbölő dízelmotor úgy hangzott, mint egy éhező állat a sötétben. A gengszterek nem várták meg, amíg elvonul a vihar. Elloptak egy megyei hóekét, és azért jöttek, hogy eltemessenek.
