Odahajtott a teherautóval a fülkéhez, a motor dübörgött. „Hová, Señora Eleanor?” – kérdezte, miközben a bedeszkázott ablakokat nézte. „Elvihetjük a völgyben lévő rendőrségre.”

A kezemben pihenő nehéz acél lakattartóra néztem. A páncélra, amit éppen fel akartam venni.

– Nem, Mateo – mondtam sima, hideg és nyugodt hangon. – Vigyél minket Bostonba. Ideje bulizni menni.

6. fejezet: A bosszú építésze

Arthur Vance , az igazi ügyvéd, majdnem elsírta magát, amikor három nappal később beléptem tekintélyes, faburkolatú bostoni irodájába. Úgy néztem ki, mint egy menekült – megviselt, zúzódásokkal borított, kócos hajjal, ugyanazokban a ruhákban, amikben túléltem a hóvihart. De a gerincem acélból volt, és a szemem rémisztően tiszta volt.

– Istenem, Eleanor – suttogta Arthur remegő kézzel, miközben átnézte az eredeti végrendeletet, Sterling hamisított dokumentumát és a hangfájlokat, amiket lejátszottam neki. – Azt mondta, meg fogod találni. Richard azt mondta, ha Connor valóban elveszett, akkor Beacon Fallsban fogsz kikötni. És ha túléled a sokkot, megtalálod a dobozt.

– Túléltem, Arthur – mondtam, miközben mereven ültem a bőrfotelben, és kortyolgattam egy pohár bourbont, amit ő töltött nekem. – Túléltem a hideget, és túléltem azokat az embereket, akiket Connor küldött, hogy behajtsák az adósságát. Most pedig mondd el, mi a jogi helyzetem?

Arthur szomorúsága szakmai dühvé erősödött. „A Sterling által végrehajtott végrendelet teljes mértékben csalás. Ilyen mértékű csalás, párosulva az életed veszélyeztetésére irányuló összeesküvéssel a rosszindulatú adósságátruházás révén… Eleanor, szövetségi börtönbüntetés fenyeget. Évtizedekig.”

– Még ne – parancsoltam, és egy éles csattanással letettem a kristálypoharat .

„Elnézést?”

„Nem csak azt akarom, hogy egy kedd reggel csendjében, pizsamában tartóztatják le őket. Azt akarom, hogy semmisítsék meg őket. Nyilvánosan. Társadalmilag. Anyagilag. Connor holnap este rendezi a nagyszabású „vezérigazgatói beiktatási gáláját” a Plaza Hotelben , ugye? A férjem birodalmának ellopását ünnepli?”

Arthur elmosolyodott, idős arcán lassú, ragadozó vigyor terült szét. „Igen. Ötszáz vendég. Az egész igazgatótanács. Főbb befektetők. A pénzügyi sajtó.”

– Jó – mondtam, és felálltam. – Készítsék elő a rendőrséget! Írják alá a házkutatási parancsokat. De az ítéletet én magam fogom kihirdetni.

A következő huszonnégy órát a háborúra való aprólékos felkészüléssel töltöttem. Egy privát, külföldi számlát felhasználva, amelyet Richard elrejtett a végrendeletében vészhelyzet esetére, lefoglaltam a szomszédos szálloda penthouse lakosztályát.

Nem vettem konzervatív gyászruhát. Bementem a Newbury Street legelőkelőbb butikjába, és vettem egy ruhát – egy lenyűgöző, földig érő, vérvörös estélyi ruhát nehéz selyemből, ami többe került, mint a Beacon Falls-i faház. Meghívtam egy fodrászomat a szobámba. Elegáns, szigorú kontyba fogta kócos hajamat, ajkaimat hozzá illő bíborvörösre festette, és olyan sminket alkalmazott, ami kiemelte arccsontom éles, arisztokratikus szögleteit.

Amikor a tükörbe néztem, nem úgy néztem ki, mint egy gyászoló, elhagyott özvegy. Úgy néztem ki, mint egy királynő, aki véres száműzetésből tér vissza, hogy visszaszerezze ellopott trónját.

Mateo, aki egy új, elegáns öltönyt viselt, amit én vettem neki, egy bérelt fekete városi autóval vitt el a Plaza Hotelbe. Megmondtam neki és Elenának, hogy várjanak a járó autóban; nem leszek sokáig ott.

A grandiózus bálterem pazar, márványpadlós előcsarnokában álltam. Bent egy vonósnégyes Vivaldit játszott. Kristály pezsgőspoharak csilingeltek, mint a szélcsengők. Hallottam Connor hangját, ahogy simán visszhangzik a legmodernebb mikrofonon keresztül, amint elbűvöli a gazdag tömeget, miközben a lopott pénzemből vásárolt, egyedi olasz szmokingban ült.

Intettem Arthurnak, aki feltűnésmentesen állt a terem végében lévő audiovizuális fülke közelében, és az óráját nézte. Bólintott, egy ropogós százdolláros bankjegyet csúsztatott a fiatal hangmérnök kezébe, és titkosított tabletjét közvetlenül a fő hangpulthoz csatlakoztatta.

Mély levegőt vettem, a ruha selymesen hűvösen simult a bőrömhöz. Kinyitottam a hatalmas, aranyozott dupla ajtót.

A bálterem fekete nyakkendők, csillogó gyémántok és fojtogató kiváltságok tengere volt. A fényesen megvilágított színpad közepén Connor állt, és egy kristály pezsgőspoharat emelt a magasba. Mellette, hamis alázatot sugározva, Chloe állt. Nyakában, ezernyi csillár fényében, ott lógott a Hathaway gyémántom.

– És így – mondta Connor, hangját az elragadtatott tömeg felé fordítva – apám hatalmas cipőjébe lépek, tisztelegve páratlan öröksége előtt, és egy jövőt építve…

Elkezdtem végigsétálni a középső folyosón.

Piros tűsarkú cipőm hangosan, ritmikusan kopogott a csiszolt márványpadlón. Katt. Katt. Katt. Úgy hangzott, mint egy ketyegő óra.

Egymás után fordultak felé a fejek. A beszélgetés elhalt, helyét egy halk, kétségbeesett suttogás hulláma vette át a tömegen keresztül. Nem Eleanor az? Hallottam, hogy megőrült. Miért visel pirosat?

Az emberek tengere fizikailag kettévált előttem, úgy hátráltak, mintha lángolnék.

Connor elhallgatott. A mikrofon felerősítette hirtelen, éles lélegzetvételét. Rám meredt, arcából teljesen kifutott a vér, úgy nézve ki, mint egy rémült szellem. Chloe a torkához kapott, manikűrözött ujjaival úgy szorította a gyémántot, mintha attól félne, hogy felugrok a színpadra, és kitépem a húsából.

– Anya – dadogta Connor a mikrofonba, a visszajelzés élesen visszhangzott. – Mit… mit keresel itt? Arról van szó, hogy…

– Halott egy kabinban? – fejeztem be, miközben a színpad elejéhez értem. Nem emeltem fel a hangom. Nem is kellett volna. A teremben teljes csend volt. Egyszerűen felnéztem rá, a fiúra, akit a mosogatóban fürdettem, a szörnyetegre, akivé ő választotta magát.