5. fejezet: Az igazság a mélyben

„Fel!” – ordította Mateo, miközben átvetette magát a padlón, és saját testével védte Elenát és Sofiát, miközben a fagyos, heves szél és a vakító hó áttörte a romos falat.

A kabin hevesen megremegett, ahogy az eke hátrafelé indult. A fogaskerekek csikorgása áthatolt a süvítő szélen. Hátrahúzódtak, hogy közelebb kerüljenek hozzánk, és újra beleüssenek minket. Nem engem próbáltak megijeszteni; a nehéz, hóval borított tetőt próbálták közvetlenül ránk omlani.

Nem gondoltam. A civilizált nő, aki jótékonysági gálákat szervezett, halott volt, a férjével együtt temették el a temetőben. Átkászálódtam az üveggel borított padlón, tudomást sem véve a térdembe vágódó szilánkokról, és felkaptam a puskát a kanapé alól.

Egyenesen a tátongó, fagyos lyukba léptem, ahol régen a bejárati ajtóm és az ablakom volt. A szél őrülten csapkodta a hajamat. Felemeltem a nehéz, dupla csövű acélpisztolyt, a fatusát a zúzódásos vállamhoz támasztottam, és egyenesen a felpörgő eke vakító, távolsági fényszóróira céloztam a kocsifelhajtón.

Meghúztam az első ravaszt.

A visszarúgás belém csapódott, hátralökve egy lépést, de a fülsiketítő dübörgés visszhangzott a dízelmotor felett. A sörét robbanása betörte az eke hatalmas szélvédőjét, és biztonsági üvegbe borította a vezetőfülkét.

Nem vártam. Felpörgettem a pisztolyt, a kiürült lövedék a hóba repült, majd újra lőttem, szikrák és fekete műanyag záporában kialudva a bal oldali fényszórót.

Tompa rémült sikolyt hallottam a fülkéből. A sofőr hátramenetbe kapcsolt a hatalmas géppel. A nehéz, láncos kerekek vadul pörgöttek a mély hóban, hatalmas kakasfarkakat csapva a fehér jégbe, mielőtt a teherautó vadul zötykölődve hátrafelé száguldott a kocsifelhajtón, és eltűnt a vakító fehérségben.

Ott álltam a szaggatott nyílásban, lihegve, a hideg levegő savként égette a tüdőmet, a puskapor szaga átható volt a hóban.

Mateo odarohant hozzám. Nem szóltunk egy szót sem. Hiperfókuszban, a túlélésre koncentrálva dolgoztunk. A törött komód maradványait, a felfeszített padlódeszkákat és Richard régi szerszámosládáját felhasználva egy órát töltöttünk azzal, hogy kétségbeesetten betömjük a hatalmas lyukat, elzárva a hóvihar legrosszabb részét.

Az éjszaka hátralévő részét a lángoló kályha körül szorosan összebújva töltöttük. Mateo, Elena és Sofia kimerülten, traumatizáltan aludtak el a takarók alatt. Én nem aludtam. Az acél lakattartó úgy állt nyitva az ölemben, mint egy izzó szén.

A tűz pislákoló narancssárga fényénél olvasni kezdtem.

A bőrkötéses dokumentum egy végrendelet volt. Az igazi végrendelet. Jogilag kötelező érvényű, tökéletesen megfogalmazott, és nem Sterling, hanem Arthur Vance , Richard legrégebbi, leghűségesebb barátja és korábbi jogi partnere hitelesítette.

Minden egyes centet, minden ingatlant, a hajózási társaság teljes szavazati jogú részesedését és a Maple Ridge-i vagyont egyértelműen rám bízta. Richard félreérthetetlen megfogalmazásával kimondta, hogy Connor egy szerény vagyonkezelői alapot kap, amelyhez csak akkor férhet hozzá, ha öt egymást követő évben képesnek bizonyul egy állás betöltésére. A vagyon közel harmincmillió dollárt ért.

De az igazi, lélekölő horrort az USB-meghajtók rejtették.

Előhúztam egy kicsi, elemes laptopot a szekrény aljáról. Bedugtam a meghajtót, bedugtam a fejhallgatót, és megnyomtam a lejátszás gombot az első hangfájlnál.

Richard volt az. Hónapok óta gyanította Connor kapzsiságát és Chloe manipulációját, miközben egészségi állapota romlott. Saját otthoni dolgozószobáját is bepiszkolta.

A dermesztő sötétségben ültem, és hallgattam, ahogy a saját húsom és vérem a végzetemet tervezgeti.

– Haszontalan, Connor – sziszegte Chloe hangja a hangszórókból, élesen és mérgesen. – Vagy csak elszórja a pénzt a jótékonysági szervezeteire, vagy addig ül rajta, amíg meg nem hal. Azonnal szükségünk van a tőkére, hogy fedezni tudjuk az új szerzemény haszonkulcsát. Megkérjük Sterlinget, hogy készítsen egy hamis végrendeletet. Tartozik nekem egy szívességgel. Ha elég gyorsan kitoloncoljuk, kicseréljük a zárakat, elzavarjuk, nem lesz elég energiája a megtámadására.

– Mi a helyzet a Beacon Falls-i ingatlannal? – kérdezte Connor nyafogó, aggódó hangon. – Le kell tennem azt a szerencsejáték-szektorbeli adósságot valahol, mielőtt az oroszok megtalálnak és eltörik a lábamat.

– Tedd rá a faházra! – parancsolta Chloe, hangja teljesen empátiamentes volt. – Add neki a faházat. Hadd intézkedjenek a behajtók. Mire lefoglalják, vagy ami még rosszabb, teljesen tisztázzuk a helyzetet, és végleg kiesik a lábunk alól.

Óvatosan becsuktam a laptopot.

Az árulás annyira abszolút, annyira aprólékosan, lélegzetelállítóan gonosz volt, hogy teljesen elkerülte a gyászt. Megkerülte a bánatot. A könnyek megszáradtak az arcomon. A mellkasomban érzett fájdalom elmeszesedt, tiszta, hamisítatlan, gyémántkemény dühvé keményedett.

Richard tudta. Csapdát állított a síron túlról. Meghamisította az első végrendeletet, hogy kiderítse, vajon Connor elég szörnyeteg-e ahhoz, hogy használja. Ha a kunyhóba küldenének – az egyetlen logikus helyre, ahová mehetnék –, a rádióadó, amely hetekkel Connor halála után aktiválódott volna, beindulna, elvezetve az igazsághoz, biztonságosan elrejtve Connor elől.

Mateóra, Elenára és a kis Sofiára néztem, ahogy békésen alszanak a dohos takarók alatt. Gyönyörűek voltak. Connor odadobott a farkasok elé, abban a reményben, hogy majd letépik a csontjaimat.

De a fagyos vadonban nem engem falt fel a semmi. Megtaláltam az agyaraimat.

Hajnalhasadáskor a vihar végre elvonult, vakítóan fényes, csendes, csillogó fehér világot hagyva maga után. Az utakat eltemette a víz, de a nap olvasztotta a jeget. Mateo, a találékony és elszánt, a törött padlódeszkákat használva a tapadás érdekében sikerült kiásnia nehéz teherautóját az árokból.