1. RÉSZ

– Tűnj el! Itt megtanulod, hogy ne kérdőjelezz meg többé.

Adriana Salgadónak néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy Mauricio a Central del Norte buszpályaudvar előtt állította meg az autót. Reggel hat óra volt. Emberek siettek el mellettük bőröndökkel, az árusok kávét kínáltak, és az októberi levegő átszűrődött a könnyű kabátján, amit viselt.

– Azt mondtad, elviszel Marianához.

–Meggondoltam magam. Jót tesz majd, ha néhány órát egyedül töltesz, és elgondolkodsz azon, hogyan beszélsz a férjeddel.

Előző este Adriana egy üzenetet látott felvillanni Mauricio telefonjának képernyőjén: „Megígérted, hogy ma nálam alszol.” Az aláírást Claudia Nájera, a Constructora Vértice ügyvédi iroda, ahol Mauricio dolgozott.

Kilenc év után most először kérdezte meg Adriana egyenesen, hogy van-e vele kapcsolata.

Mauricio a szokásos módon válaszolt: vádaskodásba öntötte a kérdést. Hogy Adriana bizalmatlan, hogy az ő pénzéből él, hogy elfelejtette, ki fizeti a lakbért, a bevásárlást, sőt még a mobiltelefonszámláját is.

Aztán ruhákat tett egy bőröndbe, és bejelentette, hogy elviszi őket a nővéréhez.

Most már ezt sem merte volna megtenni.

– Nincs nálam készpénz – mondta Adriana. – A kártyám össze van kapcsolva a számláddal.

Mauricio felnevetett.

–Akkor ne költs pénzt. A ház az enyém, az autó az enyém, és a pénz is az enyém. Ezt ne felejtsd el, mielőtt újra kérdőre vonsz.

Kinyitotta az utasülés ajtaját.

Adriana kiszállt a bőrönddel. Mielőtt elindult volna, Mauricio letekerte az ablakot.

– Ha holnap jó kedvem lesz, elmegyek érted.

Adriana évekig azt mondta, hogy az ő döntése volt otthagyni a pénzügyi cégnél betöltött állását. De ott ülve a padon, alig 480 pesóval és Mauricio minden egyes vásárlásának felügyelete alatt, beismerte az igazságot: a férfi addig csukta be maga után az ajtókat, amíg végül saját élete nem lett.

Épp Marianát akartam felhívni, amikor egy férfi megállt pár lépésnyire tőlem.

– Adriana Salgado Hernández?

— Ki kérdezi?

– Gabriel Salcedo. Jogi tanácsadója voltam Ernesto Cárdenas nagybátyjának.

Adriana alig emlékezett Ernestóra, anyja unokatestvérére, akit több mint tizenöt éve nem látott.

Gabriel megmutatta neki a személyi igazolványát és egy polancói közjegyzői iroda telefonszámát.

– Don Ernesto tíz napja elhunyt. Megpróbáltuk elérni Önt. A férje több hívásra is válaszolt, és azt mondta, hogy beteg, és nem kíván senkivel beszélni.

Adriana hidegrázást érzett.

– Miért kerestek engem?

– Mert a nagybátyád végrendeletet hagyott hátra. Te vagy az elsődleges örökös.

Adriana azt hitte, átverésről van szó, amíg maga fel nem hívta a közjegyzői irodát, és át nem nézte az aktát.

– Mit hagyott maga után?

—A Terminales Cárdenas, egy Querétaro, León és San Luis Potosíban tevékenykedő logisztikai vállalat osztálya, befektetései és irányítása.

Rezgett a telefonja. Hét hívás Mauriciótól és egy üzenet:

„Remélem, most már érted. Hívj fel, ha készen állsz a bocsánatkérésre.”

Gábriel hozzátette:

– Van még valami. A férje cége hónapok óta egy több millió dolláros szerződést próbál kötni a Terminales Cárdenasszal. A nagybátyja a halála előtt megakadályozta.

A közjegyzői irodában Adriana megkezdte a hagyatéki eljárást, és levelet kapott Ernestótól.

Az utolsó sor így szólt:

„Mielőtt megbíznál valakiben, ellenőrizd annak a cégnek a szerződését, ahol Mauricio dolgozik.”

Gábriel átnyújtott neki egy mappát.

Adriana felismerte a Constructora Vértice logóját. A projekt alatt a férje aláírása és Ernesto kézzel írott üzenete szerepelt:

“FÜGGESZTÉS. LEHETSÉGES ÖSSZEFOGLALÁS. NYOMOZZON MAURICIO ORTEGA ÉS CLAUDIA NÁJERA.”

Egészen addig a reggelig félt, hogy elveszíti a férjét.

Most kezdett félni attól, hogy kiderül, ki is valójában a férfi, akivel kilenc évig voltak feleségül.

És még mindig nem tudtam elképzelni, hogy mi fog kiderülni…

2. RÉSZ

Másnap reggel Adriana Gabriellel és a hagyaték ügyvédjével, Teresa Mendozával megérkezett Terminales Cárdenasba.

– Amíg a folyamat be nem fejeződik, nem rendelkezhet szabadon a cég felett – magyarázta Teresa. – De a nagybátyja utasításokat hagyott maga után, hogy megismerhesse a működést és hozzáférhessen a belső ellenőrzéshez.

A tárgyalóteremben ott volt a vezérigazgató, a könyvelő és Rafael Ibarra, a biztonsági főnök.

A Vértice Construction projekt értéke közel 680 millió peso volt, és 30 százalékos előleget igényelt. A garancia szilárdnak tűnt, amíg Adriana el nem olvasta a kizárásokat.

—Ha elküldik az előleget egy alvállalkozónak, és az alvállalkozó eltűnik, a pénz visszaszerzése rendkívül nehéz lesz.

Az igazgatónő meglepetten nézett rá.

– Pontosan erre mutatott rá Don Ernesto.

A fő beszállító, a Suministros Nova, három hónapos volt, két alkalmazottja volt és nem volt raktára.

Adriana úgy érezte, hogy egy elveszettnek hitt része visszatért. Mielőtt férjhez ment, hét évig pénzügyi kockázatokat elemzett.

—Ellenőrizd, ki áll Nova mögött, és milyen kapcsolatban állnak Claudia Nájerával.

Délben megjelent Leticia Cárdenas, Ernesto féltestvére, és fia, Federico.

Leticia közvetlen volt.

– Mondj le az örökségről, és adok neked nyolcmillió pesót.

– Ha a cég olyan rossz állapotban van, mint ahogy mondja, miért fizetnék ennyit, hogy megszabaduljak tőle?

Federico elmosolyodott.

– Mert neked fogalmad sincs az üzleti életről. Mauricionak viszont igen. Ő tudja, hogy a legjobb, ha ezt családilag rendezzük.

Adriana felnézett.

– Ismered a férjemet?

– Hónapok óta dolgozunk együtt.

Aztán Federico hibázott.