Miután milliomos lett, elhagyta a feleségét egy sánta tehénnel együtt… de évekkel később…

–Tartsd meg a lyukas házat és azt a béna bikát. Így legalább lesz kivel beszélgetned, amikor senki más nem akar meglátogatni.

Julian szavai már az udvaron értek célt, mielőtt az első bőrönd a teherautója platójának csapódott volna. Elena az ajtóban állt, és a telek tulajdonjogát igazoló okiratot a mellkasához szorította. Huszonegy évig voltak házasok azon a tanyán, a Santiago-völgy mellett. Az elmúlt hetekben sok búcsúról álmodott, de egyikről sem, amikor a férfi nevetne azon, milyen keveset hagy maga után.

Julián földet örökölt az apjától, és eladott belőle egy részét, amikor egy cég földet vásárolt a környéken. Elena elkísérte a megbeszélésekre, hajnalig átnézte a számlákat, és emlékeztette az adósságokra, amelyeket először ki kell fizetni. Amikor megérkezett a pénz, szarvasmarhákat, egy kisteherautót és egy másik ingatlant vett. Nem sokkal ezután elkezdte távol tölteni az éjszakáit otthonról.

A különválásról szóló megállapodásban Julián megtartotta az eladásból származó pénzt és az új vállalkozását. Elena, egy ügyvéd közreműködésével, megtartotta a telket, ahol laktak. A mindketten aláírt leltárban szerepelt a ház, a karámok és egy Relámpago nevű bika. Julián még csak vitatkozni sem akart róla: hónapok óta sántikált, és szerinte az étel, amit evett, nem volt elég jó.

„Ha sikerül eladnod, a pénzből javítsd meg a tetejét” – mondta, mielőtt beszállt a teherautóba.

Elena nem válaszolt. Amikor a jármű eltűnt a porban, bement a karámba. Az itatóvályú majdnem üres volt. Vödörről vödörre töltötte, miközben Relámpago mozdulatlanul figyelte, bal szeme fölött egy kis fehér folttal.

– Lássuk, hogyan mászunk ki ebből – mormolta.

A bika orrát a vízbe eresztette. Elena az itatóvályú szélére ült, és Julián távozása óta először nyíltan sírt.

Másnap reggel elvégezte a számítást. Lejárt számlái, két beázott szobája és Relámpago számára elegendő élelme volt néhány hétre. Eladta egy régi étkező berendezését, és felajánlotta, hogy befőtteket készít egy helyi boltnak. Felhívta a lányát, Marianát is, aki állatorvosnak tanult Leónban.

– Elmehetek hétvégén – mondta Mariana.

– Ne hagyd ki az órát emiatt.

Rövid csend támadt.

– Apa azt mondta, hogy már eldöntötted, hogy megszabadulsz mindentől.

Elena a karám felé nézett.

– Apáddal már régóta nem hozunk közös döntéseket.

Mariana szombaton érkezett meg. Egy jegyzetekkel teli hátizsákot és egy zacskó édes kenyeret cipelt. Körbejárta a házat anélkül, hogy megjegyzést tett volna Julián bútorai által hagyott üres helyekre. Aztán egyenesen Relámpagohoz ment.

„Nehezen viseli a lábát” – jegyezte meg. „Fáj, de a probléma kezelhető lehet. Valakinek meg kell vizsgálnia, akinek van tapasztalata az állattenyésztésben.”

Elena mérlegelte egy látogatás árát. Mielőtt válaszolhatott volna, megjelent Beto, a szomszéd, egy vevővel. A férfi a kerítésről leső bikára nézett, és olyan alacsony árat ajánlott, hogy az alig volt elég néhány tetőcserep cseréjére.

„Azzal a lábbal kockáztatom, hogy pénzt veszítek” – mondta.

Elena ugyanazt a forróságot érezte az arcán, mint amikor Julián gúnyolta.

– Akkor ne kockáztass.

A vevő elment. Beto szégyellve maradt.

–Segíteni akartam neked. Úgy gondoltam, jobb lenne, ha elkerülnéd ezt a kiadást.

– Tudom. Én is így gondoltam tegnap este.

Mariana megfogta a kezét. Elena megszorította, de nem vette le a szemét a bikáról. Relámpago hét éve élt ott. Odament volna hozzá, amikor a karámot takarította, és türelmesen megvárta volna, amíg ellenőrizte a vizét. Sem Elena, sem Julián nem jöttek rá, mi baja van a lábának. A vevőnek kevesebb mint egy percre volt szüksége, hogy eldöntse, mennyit ér.

Azon a délutánon elmentek megkeresni Don Nabort, egy nyugdíjas tenyésztőt, akit Mariana egyetemi gyakornokságáról ismert. Nabor meghallgatta őket, felvette a kalapját, és visszatért velük. Lassan sétálgatta Relámpagot, megvizsgálta a patákat és az ízületet, majd a szeme feletti fehér foltra meredt.

„Hívnunk kell egy állatorvost, hogy kiderítse, mi a baja” – mondta. „A sántítás lehet egy régi sérülésből eredő. De szeretnék kérdezni még valamit, Elena. Honnan jött ez az állat?”

—Julian nagy tételben vette. Kellene, hogy legyen egy blokkja.

– Keresd! Az a bélyeg és a fejének formája egy Jaral del Progresó-i tenyészfarmra emlékeztet.

Másnap megtalálták a számlát az élelmiszer-számlák és egy már nem működő szivattyú kézikönyvei között. A Relámpago azonosítószámmal és a La Noria tenyésztő létesítmény nevével volt feltüntetve.

Nabor kétszer is elolvasta a dokumentumot.

„Ismertem azt az embert, aki ezt a vonalat tenyésztette” – mondta. „A bikái jól teljesítettek. Amikor bezárta a helyet, néhány állat csoportosan távozott anélkül, hogy bárki is nyomon követte volna a feljegyzéseiket.”

Mariana elmosolyodott, de Nabor felemelte a kezét.

„Csak azért, mert jó a származása, még nem jelenti azt, hogy jó tenyészállat is lesz belőle. Először is meg kell erősítenünk az azonosítását, ellenőriznünk kell az egészségét, és kezelni kell azt a lábát. Aztán beszélhetünk minden másról.”

Elena megtartotta a nyugtát. Máskor Julián felvette volna a telefont, hogy megkérdezze, mennyit kereshetnek. Felhívta az állatorvost, hogy megkérdezze, mennyibe kerül a vizsgálat, és mire van szüksége Relámpagonak a vizsgálat előtt.