Miután tizennyolc évesen kilakoltatták otthonából, egy kézikocsival egy sziklás barlangba vonszolta magát, és ideiglenes lakhellyé alakította, éppen amikor hirtelen elöntötte a hideg.
– Egy órád van összepakolni. A ló is elmegy. Nem fogok többé haszontalan állatokat tartani.
Mariana Salazar válasz nélkül nézett a nagybátyjára. A tányér, amelyen az anyja felszolgálta a reggelijét, még mindig az asztalon volt. Anselmo most ugyanazon a fadarabon kopogott egy kulccsal, türelmetlenül várva, hogy távozzon.
1891 novembere volt. A coloradói Silvertonban a tél már fehérbe burkolta a hegyeket. Mariana 18 éves volt, és eltemette a szüleit, mielőtt megtanult volna nélkülük élni.
Joaquín Salazar Mexikóból jött, hogy szekereket javítson. Egyik télen lázban halt meg. Felesége, Rosa, a következő tavasszal követte őt. Azóta a lánya tűzifa vágásával, egy kis földterület megművelésével és a szomszédok felszerelésének javításával tartja fenn a házat.
Anselmo megérkezett, és felajánlotta a segítségét. Először az eladásokat intézte. Aztán tárolta a dokumentumokat. Végül azt állította, hogy a testvére annyi pénzzel tartozik neki, hogy az ingatlan alig fedezi az adósságait.
Mariana nem tudta, hogyan vitassa ezeket a beszámolókat. Azt viszont tudta, hogy a szoknyája szegélyébe varrt megtakarításokat az anyja tette félre neki.
Amikor a nagybátyja is követelte a pénzt, ő nem volt hajlandó.
– Akkor keress egy lakhelyet.
Az unokatestvére megjelent mögötte, és ő kerülte a tekintetét. Rosa kendőjét viselte.
Mariana egy lépést tett felé.
– Az anyámé volt.
– Anyádnak már nincs rá szüksége – felelte Anselmo.
Marianának legszívesebben sikított volna. Ehelyett kiment az udvarra, és elkezdte pakolgatni a kocsit.
Lisztet, babot, szárított húst, takarókat, gyertyákat, egy vízforralót és egy serpenyőt tett ki. Kötelet, szögeket, bőrt, egy fejszét, egy fűrészt és Joaquín szerszámait is tett rá. Alul négy bála szénát és két zsák zabot helyezett el.
Lucero, az öreg gesztenyebarna lova, a rudak között várakozott. Csípős füle és ősz szőrszálakkal pettyezett orra volt. Az apja vette, amikor Mariana még gyerek volt.
– Velem jössz – suttogta.
Az egyik kerék kifelé lógott. Bőrszíjjal rögzítette, rögzítette a rakományt, és felmászott a vezetőülésre. Mielőtt elindult, kinézett az ablakon. Senki sem jött ki, hogy elbúcsúzzon.
Nem volt elég pénze arra, hogy szobát vegyen és hónapokig etesse a lovát. De emlékezett egy kőházra az Animas folyó felett, ahová az apja elvitte kirándulni. Vadászok építettek egy fészert a tető alá.
Ha odaérhetnék a vihar előtt, akkor gondolkodhatnék.
Ahogy emelkedtek, az út egyre keményebbé vált. Lucero lassan haladt. Délre a hópelyhek elmosták a keréknyomokat.
Mariana kereste a törött fenyőfát, amire emlékezett, követte a folyó kanyarulatát, és felfedezte a fák közötti rést.
A megkönnyebbülés rövid életű volt.
A menedék kisebb volt, mint amire emlékezett. A fészer egy része összeomlott; korhadt ágak, laza kövek és hó hevert ott, ahol szárazföldre számított.
Most először értette meg, hogy meghalhat ott anélkül, hogy bárki is keresné.
Lucero orrával megérintette a vállát.
Mariana megtörölte az arcát, és elkezdte kipakolni a holmiját.
Azon az első éjszakán majdnem mindenét elvesztette a tűzben. A hátulról gyújtott tűz füsttel töltötte meg az üreget. A bejárat közelében a szél szikrákat szórt a széna felé.
Amikor fájni kezdett a feje, lekapcsolta a parazsat, és órákat töltött takaróba burkolózva, a hideg vízforraló ölelésében.
Éhes volt, de a liszteszsák kinyitása lehetetlen feladatnak tűnt. Arra gondolt, hogy visszamegy és átadja a megtakarításait.
Aztán eszébe jutott, hogy az anyja pénzérméket rejtegetett az öltései között.
„Mert amikor magadnak kell választanod” – mondta neki.
Hajnalban Mariana evett egy darab szárított húst, és megvizsgálta a menedéket. Talált egy repedést, amelyen keresztül a levegő távozott. Felülről régi korom nyomait látta: mások már használták ezt a járatot előtte.
A délelőttöt azzal töltötte, hogy kitakarította. Amikor ismét meggyújtott egy kis tüzet, füst kezdett felszállni.
A lángok előtt ült és sírt, miközben a víz felmelegedett.
A következő napokban kőből, ágakból és ponyvából falat épített. Megjavította az istállónak azt a részét, amely a lónak adott menedéket, és elválasztotta a takarmányt a tűzhelytől. Minden egyes munka egy újabbat tárt fel: egy szivárgást, egy laza kötést, egy sarkot, ahová a víz próbált bejutni.
Joaquín megtanította neki, hogyan kell fűrészt tartani, és hogyan kell felismerni a vetemedett fát. Soha nem tanította meg arra, hogyan számolja ki, mennyi ideig tart ki a széna egy végtelen hóviharban.
Mariana kinyitotta a bálákat, megszámolta az élelmet, és bejelölte a táblát. Az eredmény nem tetszett neki. Az ellátmány egy ideig kitartott; semmi garancia nem volt rá, hogy kibírják a tavaszt.
Amikor kitisztult az ég, kiment tűzifát gyűjteni.
Megígérte magának, hogy nem kóborol el túl messzire. Azonban minden ág egy másik, szárazabb ágra vezetett. Amikor megpróbált visszatérni, a szél eltörölte a lábnyomait.
A fák túl hasonlónak tűntek. Lefelé ereszkedett arra, ahol a menedékre emlékezni vélt, és egy ismeretlen lejtőre bukkant.
Leejtette a tűzifát.
-Apu…
A szó kicsúszott a számon, mielőtt visszafoghattam volna magamban.
A szél nem reagált. Mariana addig pörgött, amíg úgy érezte, hogy ő is elveszíti az egyensúlyát. Aztán kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon.
Aztán egy nyerítést hallott.
Felemelte a fejét.
– Lucero!
