A hang visszatért, tompa hangként a fenyők között. Odalépett, várt, majd ismét hallgatózott. Amikor elérte a bejáratnál lévő ponyvát, alig tudta mozgatni az ujjait.

A ló patájával a földön topogtatta a földet.

Mariana a homlokát a nyakához támasztotta.

– Most már itt vagyok. Bocsáss meg.

Másnap látható nyomot hagyott a bejáraton, és előkészített egy kötelet, hogy segítsen neki tájékozódni a menedék közelében. Attól kezdve még a kék ég sem tudta elfeledtetni vele a történteket.

A hó felkapaszkodott a falakra. Betömítette a repedéseket és csillapította a szelet. Mariana rájött, hogy figyelnie kell a füstre és szabadon kell tartania a bejáratot, de nem kell eltávolítania az összes köveket körülvevő kupacot.

Kezdte felismerni az apró változásokat: a vászon susogását egy széllökés előtt, a nedvességet, ami megelőzte a beázást, Lucero nyugtalanságát, amikor átázott az ágya.

Néha délutánonként beszélgettem vele, miközben a szíjakat javítgatta.

– A nagybátyám azt mondta, túl öreg vagy a szolgálathoz.

A ló tovább rágcsált.

– Majdnem ugyanezt mondta nekem. Hogy senki sem fog felvenni egy ilyen kezű lányt.

Nézte töredezett körmeit és repedezett bőrét. Aztán befejezte az ujjai közötti varrást.

December elején egy edény megrepedt a jégtől. A lisztbe beleivódott a víz. Mariana megpróbálta megmenteni, de ki kellett dobnia egy savanyú, ehetetlen kupacot.

A szekér deszkáiból emelvényt épített, és felemelte a maradék zsákokat a földről.

Azon az estén egy kisebb omlettet sütött, és abbahagyta a hátralévő napok számolását. Azt számolta, hogy mennyije van még.

A következő vihar 4 napig tartott.

Lucero másodszorra sem engedte meg a zabot. Mariana nedvesnek találta a fészerét, áthelyezte, és órákat töltött a nedves anyag eltávolításával. Amikor a ló végre újra evett, annyira fáradt volt, hogy ülve elaludt.

Kopogás ébresztette fel.

Egy széllökés leszakította a tető egy részét. Hó esett az élelmiszerre, és egy elmozdult deszka felhasított egy zsák zabot.

Mariana letérdelt, és a kezével összegyűjtötte a gabonát. Nagy része sárral és földdel volt keverve.

A tartalék közel fele percek alatt eltűnt.

Luceróra nézett. Dús haja alatt kezdtek kilátszani a bordái.

„Nem tudom, hogy képes leszek-e rá” – mondta.

A ló lehajtotta a fejét az üres kezei felé.

Mariana letette a dobozt és eltakarta az arcát. Nem a házért vagy a nagybátyja miatt sírt. Azért sírt, mert hozott oda egy állatot, amely megbízott benne, és ő nem tudta, hogyan etesse meg.

Amikor fel tudott kelni, megjavította a ponyvát.

Amint a vihar elült, száraz füvet kezdett keresni a szél által tisztán tartott lejtőkön. Kis kötegekkel tért vissza, amelyeket a maradék szénához adott. Egyedül dolgozott, amíg az időjárás engedte, és mielőtt kimerülne, visszatért.

Csökkentette az étkezések számát is. A bab illata néha annyira Rosa konyhájára emlékeztette, hogy arra számított, hogy egy másik szobából hallja majd a hívását.

Azon az estén, amikor azt hitte, hogy karácsony van, elővett a zsebéből egy szalagot, amivel anyja hátrakötötte a haját. Felkötötte egy ágra a priccse mellett, és félretett még egy kicsit az adagjából Lucerónak.

Aztán darabokra vágta az utolsó darab szárított húst. A felét megette, a többit eltette. Szerette volna valami édeset, egy ismerős hangot, bármit, ami megkülönbözteti ezt az éjszakát a többitől.

Végül hangosan elmesélte a történetet arról, amikor az apja megvette a lovat, és az nem volt hajlandó átkelni a hídon. Emlékezett rá, hogy Joaquín egy apró sárgarépával ment előre, és egy egész kertet ígért az állatnak.

Mariana nevetett az emléken. Aztán sírt egy kicsit. Lucero tovább evett, miközben Mariana befejezte a történetet.

Egyik éjjel azt álmodta, hogy az anyja leszidta, amiért hagyta kihűlni a vacsoráját. Arra ébredt, hogy egy olyan ágy után nyúl, ami nem is volt ott.

Lucero a kis tér másik oldalán lélegzett.

Mariana felkelt, és a férfi hátára terítette a takarót. Aztán vizet melegített. Hajnalig csinálnia kellett valamit a kezével.

Januárban megjavította a szekér kerekét, annak ellenére, hogy az út még mindig föld alatt volt. Kicserélte a rögzítőelemeket, beállította az alkatrészeket, és működésre bírta a kereket.

A tiszta mozgás váratlan örömet okozott neki.

Készített egy tartalék oszlopot is, miután felfedezte, hogy az egyik régi tartóoszlop reped. A falhoz támasztotta, azt gondolva, hogy talán soha nem lesz rá szüksége.

Néhány nappal később hallotta a fészer nyikorgását.

Felemelte a lámpát. Az elülső fénysugár megdőlt. Annyi hó esett rajta, hogy betemette a bejáratot, a takarmányt és Lucerót is.

A ló ijedten rángatta a kötelét.

Mariana elengedte és bevezette a szilárd szikla alá. Félretolta a felszerelést. Egy szilánk hullott oda, ahol másodpercekkel korábban a feje volt.

Éjszaka nem tudtam elmozdítani azt a sok havat. A menedéket sem hagyhattam el.

Megkereste az előkészített posztot.

Az első ék megcsúszott. A második eltört. Mariana ismét leütött és megsérült a csuklója. A kalapács a földre esett.

Egy pillanatig mozdulatlanul állt, hallgatta, ahogy a fa utat enged.

Emlékezett rá, hogy Joaquín megállította, amikor gyerekként megpróbált ráerőltetni egy nem megfelelő darabot.

–Nézd meg újra, lányom. Attól, hogy mérges vagy, nem változik a mérete.

Közelebb ment a tűzhöz, amíg visszanyerte az ujjaiban az érzést. Levágott egy újabb, szélesebb éket, és visszatért az állványhoz.