Ezúttal lángra kapott.

Az oszlop hosszan nyikorgott, és elnyelte a súlyt. Mariana visszatartotta a lélegzetét. A szerkezet megállt.

Hajnalig ébren maradt Lucero mellett. Valahányszor a ló helyet változtatott, felemelte a lámpát.

A fénnyel sikerült eltávolítania a hó egy részét és megerősítenie a javítást. Amikor végzett, a kezét az új fára helyezte. Megszáradt vér tapadt az ujjperceire, és a karjai remegtek a kimerültségtől.

De a bejárat még mindig nyitva volt.

Bejelentés nélkül megérkezett a február. Mariana elvesztette a napok pontos számának nyomát, bár a táblán még mindig látszottak a jegyek.

Egyik reggel a vízforraló nem volt teljesen megfagyva. Később csöpögő vizet hallott a bejáratnál. Napok teltek el, mire merte megbízni bennük.

Amikor az olvadás egy kis szakaszt nyitott a folyó mentén, Lucero csupasz füvet talált, és gyengéden meghúzta az ágat.

Mariana hagyta, hogy közeledjen.

A ló megrágcsálta az első szárakat, mire a ló nevetni kezdett. Rekedt volt a nevetése, szokatlan volt annyi hónap után.

– Lassíts, öregfiú. Van időnk.

Sietség nélkül készült az indulásra. Ellenőrizte a tengelyt, megszárította a takarókat, és elosztotta a rakományt. Kevés élelme maradt, és zabpehely sem volt szinte sehol.

Mielőtt elindult, megjavította a külső falat, kitakarította a menedéket, és száraz tűzifát tett a kő alá. Egy bádogpoharat és némi gyújtóst tett egy védett zugba.

Tudtam, mennyit jelenthet megtalálni őket.

Amikor az ösvény lehetővé tette a szekér elhaladását, az Lucero lefelé vezetett a hegyről.

Silverton fák és pocsolyák között bukkant fel. Az első szomszédok, akik felismerték, abbahagyták a munkát, hogy ránézzenek.

– Azt hittük, meghaltál – mondta a kovács.

Mariana az ölében tartotta a gyeplőt.

– Én is hittem benne némelyik éjszakán.

A hír dél előtt elérte Anselmót. A fogadónál találta meg, amint szobát kért.

– Visszajöhetnél – mondta neki. – Az unokatestvérednek segítségre van szüksége. – És a fészer megrongálódott a hótól.

Mariana várt. A férfi ránézett a kocsira, és hozzátette:

– Természetesen a maradék pénzt át kellene adnod. Költségekre.

Ugyanazt a csomót érezte, mint novemberben. Ezúttal képes volt felismerni anélkül, hogy lehajtotta volna a fejét.

– Nem fogok többé veled élni.

Anselmo közeledett.

– Nincs otthonod, Mariana.

A kezében tartotta a szerszámosládát, mielőtt lemászott a csónakdaruról.

– Keresek egyet.

Beatriz Mendoza, a fogadós, meghallotta a beszélgetést az ajtóból. Felajánlotta Lucerónak egy kis szobát és egy telket, ahol pihenhet. Cserébe Mariana megjavít egy lépcsőt és több spalettát.

Felírták a megállapodást egy papírlapra, minden egyes munka árával együtt.

Aztán újabb megrendelések érkeztek: egy kilazult kerék, egy törött hám, deszkák egy szekérhez. Mariana eleinte keveset kért, amíg Beatriz el nem kísérte a műhelybe, és rendezte a számlákat.

– Az anyag ennyibe kerül. Az időd is értékes.

Mariana kijavította a számokat.

Nem mindenki bízott a munkájában. Egy szekérhajtó otthagyott egy hámot a padon, és megkérdezte, mikor tér vissza a felelős ember.

– Majd én megjavítom – felelte a nő.

A vásárló felvette a bőrt. Mariana rámutatott egy kopott varráspontra, amit a vásárló nem vett észre.

—Ott is mindjárt eltörik. Töltés előtt érdemes ellenőrizni.

A férfi ránézett a jelzett helyre, az ujjai közé gyűrte, majd visszahelyezte a hámot az asztalra.

Napokkal később visszatért egy újabb rendeléssel. Ezúttal a nevét kérdezte meg, hogy ajánlhassa.

A nyár beköszöntével kibérelt egy kis fészert, és a bejárat fölé ezt festette: „Mariana Salazar. Javítások.”

Egyik délután megérkezett az unokatestvére, kezében Rosa összehajtogatott kendőjével.

– Akkor vissza kellett volna adnom neked.

Mariana fogadta. Szappanszag áradt belőle; anyja parfümje már eltűnt.

– Igen – válaszolta.

A lány sírni kezdett. Mariana meghívta, hogy üljön le, de nem tett úgy, mintha minden rendben lenne. Órákig beszélgettek. Mielőtt elmentek, az unokatestvére megkérte, hogy tanulja meg, hogyan kell javítani a horgászfelszereléseket, hogy meg tudjon élni.

Mariana helyet csinált neki a munkaasztalnál.

Szeptemberben Beatrizzel és egy öszvérhajcsárral visszatért a menedékhelyre. Deszkákat, jól raktározott élelmet és egy magasabb jelzőtáblát hoztak magukkal a helyszín jelzésére. Az öszvérhajcsár megígérte, hogy figyelmezteti a hegyen átkelőket, hogy ott menedéket találhatnak.

Lucero a tető eresze alatt várt, míg Mariana ellenőrizte a cölöpöt, amit azon a januári éjszakán helyezett el.

Állhatatos maradt.

A következő tél előtt vett egy kis házat a javítások között félretett előlegből. Egy szoba, egy konyha és elég hely volt benne egy istálló építésére.

Az első este Rosa kendőjét az ágy mellé akasztotta, Joaquín fűrészét pedig a műhelyben hagyta.

Amikor becsukta a szerszámosládát, ceruzanyomokat fedezett fel a fedele alatt. Az apja ide szokta felírni a méreteket és a vásárlásokat. A gyöngyök között megtalálta a nevét, amelyet évekkel korábban saját, gyermeki kézírásával írt: „Mariana segít.”

Emlékezett arra a délutánra, amikor Joaquín először engedte meg neki, hogy deszkát tartson. Nélkülözhetetlennek hitte magát.

Áthúzta a hüvelykujját a szavakon, mielőtt eltette a dobozt. Másnap megtanítja az unokatestvérének, hogyan kell csatot cserélni.

Aztán kiment, hogy hozzon Lucerónak vizet.

A lónak tiszta szénája, új tetője és méretre készített jászola volt.

Mariana egy darabig ott maradt, hallgatta, ahogy eszik. Amikor visszaért a konyhába, egy edényt talált az asztalon, amit Beatriz hozott a költözés megünneplésére.