Mivel kénytelen volt feleségül menni egy idegenhez, félelmében reszketett, mígnem a hegyekből jött fiatalember megszólalt: „Most már biztonságban vagy.”
Amikor Josefina utoljára látta mosolyogni a bátyját, az éppen az aranyat számolta, amit azért kapott, mert átadta egy idegennek.
50 uncia.
Ennyit ért a 22 éve, az álmai és az ígéret, amit apja tett neki a halála előtt: hogy soha senki nem fog helyette dönteni.
– Most már a te dolgod, Salazar – mondta Enrique, és a mellkasához szorította a táskákat. – Vidd el, mielőtt meggondolja magát.
Az ajtóban álló férfi nem válaszolt.
Hatalmas termetű volt. Sáros csizmát viselt, sötét szakálla volt, és egy sebhely éktelenkedett a bal arcán. Missoulában Keserűgyökér Szörnyetegének hívták. Azt mondták, túlélt egy medvetámadást, és olyan helyen élt, ahol még a vadászok sem merték tölteni a telet.
Josefina a pult mögött ülő tisztviselőre nézett.
Lesütötte a szemét.
Odakint az 1883 októberi szél leveleket sodort az utcán.
– Itt írd alá – mormolta a férfi.
Josefina úgy tartotta a tollat, hogy nem vitte közel a papírhoz.
Henrik fölé hajolt.
– Írd alá most, vagy holnap elküldlek azokhoz az emberekhez, akik a kantinban várakoznak. Lássuk, melyik sorsot választod.
Az apjára gondolt, akit mindössze három héttel korábban temettek el. A bezárt házra gondolt, az elrejtett leveleire, a pénzre, amihez már nem férhetett hozzá.
Aláírta.
Arturo Salazar megvárta, míg feláll, majd ellépett az ajtótól, hogy elengedje.
Apró gesztus volt.
Túl félt ahhoz, hogy megértse.
Apja, Tomás Mendoza, sok évvel korábban érkezett Chihuahuából. Kemény munkával és makacssággal a völgyben lévő földterületet virágzó tanyává alakított.
Enrique, az első házasságából származó fia, örökölte a vezetéknevét, de a jellemét nem.
Josefina megtanulta apja mellett vezetni a könyvelést. Tudta, hogyan kell kiszúrni egy beteg tehenet, és hogyan kell napkelte előtt lovagolni. A temetés után Enrique mégis úgy bánt vele, mintha hirtelen egyetlen szót sem értett volna.
Azt mondta neki, hogy adósságai vannak. Hogy a végrendelet nem jelent meg. Hogy engedelmeskednie kell.
Azon a reggelen megígérte, hogy elviszi egy ügyvédhez.
Elvitte az esküvőjére.
Most Arthur előtt lovagolt egy fekete lovon, a hegyek felé kapaszkodva. Mereven maradt, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá.
Ő sem próbált közelebb kerülni hozzá.
Miközben átkelt egy patakon, a ló megcsúszott. Arturo addig fogta a karját, amíg visszanyerte az egyensúlyát, majd azonnal elengedte.
– Még messze van – mondta, bizonytalanul abban, hogy kérdésnek vagy szemrehányásnak szánta.
– Sötétedés előtt bent leszünk.
De előtte becsukódott az ég.
Jéghideg eső esett a fenyők között, majd hamarosan hóba borult. Josefina pamutruhát és túl vékony cipőt viselt. Vacogni kezdett.
Arturo megállította a lovat.
Összerezzent, amikor a férfi felemelte a karját.
A férfi egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán levette a kabátját, és óvatosan a vállára terítette.
– Takard el a kezeidet is.
Folytatta útját, miközben az ingét kitette a szél.
Josefina a testéhez szorította a kabátot.
Nem értettem, miért aggódna amiatt, hogy valaki, aki vett magának egy feleséget, fázni fog a lakásában.
A kunyhót sziklafal védte. Az ajtó mellett istálló, tűzifarakások és egy kialudt lámpa állt.
Arturo lesegítette.
Amikor Josefina lábai felmondták a szolgálatot, felemelte.
– Elvihetlek?
A nő bólintott, meglepve a kérdésen.
Bent egy lesúrolt asztalt, egy polcon könyveket és összehajtogatott takarókat talált. Egy apró, gondosan faragott faló pihent a kandallópárkányon.
Arturo meggyújtotta a tüzet. Egy tiszta inget és néhány zoknit hagyott az ágy mellett.
– Átöltözhetsz. Én majd gondoskodom a lóról.
Két hívás után visszatért.
Josefina a kandalló közelében ült, egy takaróba burkolózva. Vizet melegített, és hozott neki egy csészét.
Amikor az árnyéka rávetült, a felgyülemlett félelem végre legyőzte.
– Kérlek… Megteszem, amit kérsz. De ne bánts.
Arturo letette a csészét az asztalra, és hátralépett.
Az arcán átfutó fájdalom olyan nyilvánvaló volt, hogy Josefina egy pillanatra abbahagyta a sírást.
– Senki sem fog itt bántani téged.
– A bátyám eladott téged…
– A bátyád pénzt fogadott el azért, hogy eljöjj velem. Ez nem jogosította fel őt arra, hogy eladjon téged, és nekem sem ad semmilyen jogot feletted.
Ránézett az egyszerű gyűrűre, amit a tisztviselő adott neki.
—Akkor miért?
Arturo elővett egy darab papírt a zsebéből.
– Mert holnap meg akartál halni.
Egy távirat másolata volt.
Josefina felismerte Enrique aláírását, mielőtt befejezte volna az olvasást.
Az üzenetben egy Ramiro Cárdenas nevű férfit utasítottak, hogy állítsa meg a postakocsit, amelyben Helena állítólag utazott. Halálát balesetnek kellett feltüntetni.
-Nem…
Újra elolvasta.
A levelek még mindig ott voltak.
– A távírdász ismerte az apádat – magyarázta Arturo. – Megijedt, és keresni kezdett. Évekkel ezelőtt látta velem Cárdenast egy expedíción.
– Miért nem mentek a seriffhez?
„Nincs itthon. Az asszisztense Enrique-kel iszik. Hagytam egy nyilatkozatot és egy másik másolatot egy megbízható végrehajtónak. Holnap megérkezik.”
Josefina a térdéhez szorította a papírt.
– A bátyám azt mondta, hogy elküld egy nagynénihez lakni.
– Ez szerepelt az eljárás jegyzőkönyvében.
Arturo egy újabb dokumentumot tett az asztalra: egy levelet apja ügyvédjétől, neki címezve.
