A tanya jelentős rézlelőhellyel rendelkezett. Egy cég egy vagyont ajánlott a földért, de Tomás a két fiára hagyta a birtokot. Egyikük sem adhatta el teljesen a másik beleegyezése nélkül.

– Enrique elrejtette előled a végrendeletet – mondta Arturo –. Egy eladást készített elő, amit nem tudott volna megkötni, amíg még éltél.

Josefinának eszébe jutott apja hirtelen betegsége. A gyógyszerek, amiket Enrique ragaszkodott hozzá, hogy adja be neki. A sietős temetés.

– És apa?

Arturonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Az orvosnak gyanúja van. Még nincs bizonyíték.

Értékelte ezt a fájdalmas őszinteséget.

– Mindent elmondhattál volna nekem a faluban.

– Találnom kellett volna valami megoldást – ismerte be. – Henry nem hagyott volna békén. Hallottam, hogy férjet keres, aki hajlandó elvinni magával, és én felajánlottam az aranyat. Azt gondoltam, nyerek vele egy kis időt.

Végighúzta a szakállát.

– Kihoztalak onnan, de órákig hagytam, hogy a legrosszabbat gondold. Sajnálom.

Josefina most először vette észre anélkül, hogy levette volna a szemét a sebhelyéről.

– Miért kockáztatna ennyit?

Arturo a kéményen álló kis lóra nézett.

– Apád 12 évvel ezelőtt egy viharban talált rám. Megsérültem. Elvitt a házához, amikor mások bezárták az ajtókat.

Valami megmozdult Josefina emlékezetében.

Egy bekötözött férfi. Az apja húslevest visz. Egy játék a párnája mellett.

– Te faragtad ki a lovamat.

Artúr bólintott.

– Azt mondtad, az enyémnek társaságra van szüksége. Azért csináltam egy másikat.

Josefina lassan felállt és megérintette az alakot.

Elfelejtettem annak a fiatalembernek az arcát.

Nem feledkeztem meg az ajándékról.

Az első lövés betörte az ablakot, mielőtt újra megszólalhatott volna.

Arturo elhúzta az üvegtől, és lekapcsolta a lámpát.

Egy újabb lövés az ajtót érte.

„Salazar!” – kiáltotta egy hang. „Add át a lányt, és szabadon sétálhatsz.”

Josefina az asztal mögé bújt.

Arturo levette a puskát a falról.

Aztán meghallották Enrique-t.

– Ne bonyolítsd a dolgokat! Visszaadom az aranyat!

Josefina émelygést érzett, ami mélyebb volt, mint a félelem.

A bátyja felmászott oda.

Nem volt elég, hogy elrendelte a halálát.

– Van egy kijárat a pincén keresztül – suttogta Arturo. – Az vezet a régi bányászok ösvényére. Elérhetsz egy kőkunyhóba. Ott takarókat találsz.

-És te?

– Majd én szórakoztatom őket.

Az ing vállára nézett, ahol egy sötét folt kezdett terjedni. Egy szálka vagy egy golyó találta el.

– Így nem fogsz messzire jutni.

– Josefina…

–Apám megtanított bekötözni a sebet. Arra is megtanított, hogyan ismerjem fel a rossz ötleteket.

Letépett egy csíkot az ingéből, amit viselt, és az anyagot a vállához szorította.

Arturo visszatartotta a lélegzetét.

Kint valaki közeledett az istállóhoz.

A ló nyerített.

– Fel fogják gyújtani – mormolta.

Josefina a kis hátsó ablak felé nézett.

Az istálló egy nyitott karámhoz volt csatlakoztatva, amelyet csak egy kapu zárt le.

-Hogy hívják?

-Árnyék.

– Amikor azt mondom, csapódj a falhoz.

Mielőtt Arturo megállíthatta volna, kisurrant a hátsó ajtón. Kihasználva a támadók kiáltását, elmenekült, és a falhoz simulva menekült.

Ismertem a félős lovakat. Gyermekkoromat közöttük töltöttem.

Felemelte a karám kapuját és fütyült.

Bent a kabinban Arturo a deszkákat dörömbölte.

Árnyék fekete nyílvesszőként repült ki az erdőbe.

Egy férfi káromkodott. A fáklya a hóra esett.

Josefina remegve, de kitartó tekintettel tért vissza.

-Most mindketten elmegyünk.

Egy csapóajtón keresztül ereszkedtek le, miközben a támadók betörtek.

A pince egy régi átjáróra nyílt, amelyet akkor ástak, amikor Arturo ércet keresett. Összegörnyedve haladtak előre, gyökerek és nedves kövek között.

Mögöttük felborult bútorok zaja hallatszott.

“Találjátok meg őket!” – ordította Henrik.

Amikor az ösvényre lépett, Arturo habozott.

Josefina az ép karjába feküdt.

—Apoyate.

– Túl sokat nyomok a latban.

– Akkor próbálj meg nem elájulni.

Rövid, szinte hitetlenkedő nevetést hallatott.

Egy szerszámoskamrához sétáltak, nem messze a faháztól. Innen egy mozgó fényt láttak az alagút kijáratánál.

Felfedezték őket.

Arturo ellenőrizte a puskát. Alig volt nála töltény.

Josefina alaposan szemügyre vette a helyet: kötelek, egy teherszán és üres zsákok. Lejjebb az ösvény egy szakadék mellett összeszűkült.

„Nem fogjuk tudni lehagyni őket” – mondta.

-Tudom.

Gyengéden elvette tőle a puskát, és a falnak támasztotta.

– De Enrique mindig megáll, amikor azt hiszi, hogy pénzt fog keresni.

Mielőtt válaszolhatott volna, Josefina kiment a tisztásra.

– Enrique! Megvan, amit keresel!

A bátyja Cárdenasszal együtt megjelent a fák között.

Felvette az ügyvéd levelét.

– Apa újabb feltételt szabott. Ha meghalok az eladás előtt, a részesedésem egy alapítványhoz kerül. Nem hozzád.

Ez hazugság volt.

Enrique nem tudta.

– Add ide azt a papírt.

– Gyere közelebb egyedül.

Cárdenas megragadta a karját.

– Megtéveszt téged.

Enrique elengedte.

A kapzsiság, amely elpusztította a családját, még mindig erősebb volt az óvatosságánál.

Josefina hátrált a fészer felé.

– Először is mondd el, mit adtál apának.

Megállt.

– Ne kezdj bele.

– Hallani akarom.

– Apád mindenből ki akart zárni. Megtalálta a váltóimat. Meg akarta változtatni a végrendeletét.

Josefina érezte, hogy elgyengülnek a térdei.

– Ő is az apád volt.

– Akkor biztosan segített nekem.

Nem volt megbánás a hangjában.

Csak düh, amiért nem kaptam többet.