Cárdenas mozgást észlelt a fészerben, és felemelte a fegyverét.
Arturo bukkant elő az árnyékból.
Minden gyorsan történt: egy lövés a fának, Arturo ütése a fegyveres karjára, mindkét férfi a szerszámok közé esett.
Enrique Josefina felé vetette magát.
Teljes erejéből felrántotta a fészer ajtaját. A fa eltalálta a testvérét, aki elvesztette az egyensúlyát a jégen, és az ösvény mellé zuhant.
A havas szél megtört a lába alatt.
Enrique egy gyökérbe kapaszkodva lógott.
-Segítsen!
Josefina mozdulatlan maradt.
Mögötte Arturonak sikerült elvennie Cárdenas fegyverét és a földre kényszerítenie.
– Josefina! – visította Enrique. – A bátyád vagyok!
Elővett egy kötelet a fészerből.
Felé dobta.
– Tudom – felelte. – Ezért fogsz élni, hogy felelned kelljen azért, amit tettél.
Dawn Enriquét és Cárdenast megkötözve találta a fülkében, távol a legnagyobb hidegtől.
A többi férfi elmenekült, miután szem elől tévesztette vezetőjét.
Arturo egy kis tűz mellett ült. Josefina a kötést tartotta a vállán, amikor paták dobogását hallották.
Egy pillanatra mindketten megfeszültek.
Aztán megjelent Árnyék.
Mögöttük jött Esteban Rivas végrehajtó, a távírókezelő és három férfi.
Hajnal előtt indultak el, Arturo kijelentése megrémítette őket. Amikor a ló elszabadult, felgyorsították a tempót.
Josefina kézbesítette a táviratot.
Enrique szavait is elmesélte. Arturo a fészerből hallotta őket.
Amikor elvitték a testvérét, megpróbált közelebb menni.
– Josefina, meg tudjuk ezt oldani. Család vagyunk.
Nem hátrált meg.
– A család nem az a hely, ahonnan el kell menekülnöd.
Öröm nélkül nézte végig, ahogy távozik.
Amit érzett, az egy tér volt a lélegzetvételhez.
A következő hetekben előkerültek a bizonyítékok, amelyekről Enrique azt hitte, hogy az apjával együtt temették el.
Az ügyvéd megőrizte az eredeti végrendeletet. A távírdász azonosította az üzeneteket. Cárdenas, büntetése enyhítésére törekedve, felfedte, ki alkalmazta őt.
Egy gyógyszerész felismerte Enrique-t, és bemutatott egy vásárlásról szóló bizonylatot, amelyet az orvos Tomás halálával kapcsolatosnak ítélt.
A nyomozás hónapokig folytatódott.
Eközben a tanya eladását leállították, és Josefina visszanyerte az örökségét.
Azt is felfedezte, hogy a kényszer alatt kötött házasságok megtámadhatók.
Az ügyvéd, aki tanácsot adott neki, egy keletről érkezett nő, aki Missoulába jött, hogy a testvérével dolgozzon, elmagyarázta a lehetőségeit anélkül, hogy helyette döntött volna.
Josefina aznap délután visszatért abba a szobába, ahol Arturo lábadozott.
Az asztalon egy kis zacskót talált, tele pénzzel.
– Az utazáshoz – mondta.
– Milyen kirándulás?
– Bármit is akarsz csinálni.
A nő ránézett.
– A megtakarított pénzedből költötted, hogy kijussak onnan.
– Pénz volt az.
– Megsérültél.
– Jobban vagyok.
Josefina leült vele szemben.
–Nem kell úgy tenned, mintha minden elvesztése nem fájt volna neked.
Arturo lesütötte a tekintetét.
– Nem vesztettem el mindent.
A köztük lévő csend más volt, mint azon az első éjszakán.
Már nem töltötte el a félelem.
Josefina télen visszatért a tanyára.
Fel kellett fedeznie apja szobáit, át kellett néznie a számlákat, és meg kellett tanulnia, hogyan juthat be a házába anélkül, hogy megvárná Henry parancsait.
Arturo a hegyen maradt, és megjavította a faházat.
Nem kérte, hogy jöjjön vissza.
Esetlen és rövid leveleket írt neki.
Az egyikben a tetőről beszélt. Egy másikban Árnyékról. Egy harmadikban bevallotta, hogy túl sok kávét főzött, mert még mindig két csészére számolgatta a vizet.
Josefina sírt a levél felett.
Aztán 4 oldallal válaszolt neki.
Amikor csak az utak engedték, látogatták egymást. Étkeztek, nézeteltéréseket meséltek, és emlékeket osztottak meg egymással. Felfedezte, hogy Arturo kalandregényeket olvas, és rosszul énekelt, amikor azt hitte, hogy egyedül van.
Rájött, hogy Josefina dühös lett, amikor veszített sakkban, és hogy nem kellett minden nehézségtől megvédeni.
A vonzalom adósságok vagy ígéretek követelése nélkül nőtt.
Amikor beköszöntött a tavasz, a kényszerházasságot érvénytelenítették.
Arturo csendben fogadta a hírt.
– Most már szabad vagy – mondta.
Josefina megfogta a kezét.
– Most már jól is kezdhetünk.
Júniusban újra összeházasodtak.
Ezúttal nem voltak aranyzacskók az asztalon.
Vadvirágok, frissen sült kenyér és kölcsönszékek voltak a nyárfák alatt a tanyán.
Josefina megtartotta a vagyonát. A föld egy részét azoknak a családoknak adta, akik az apjával dolgoztak, és egy üres szobát iskolává alakított át.
Arturo megtartotta a faházat.
Néhány hetet töltenek ott, amint a völgyben uralkodó körülmények engedik.
Az esküvő reggelén a kis kert mellett várakozott, kalapjával a kezében. Még mindig látszott rajta a sebhely és a hatalmas vállak, de már nem hajtotta le a fejét, ha valaki ránézett.
Josefina egyedül jött hozzá, mert ez volt az ő döntése.
Egy asztalon két faló pihent: az, amelyiket a férfi megtartott, és amelyiket a lány a gyermekkori emlékei között talált.
– Még meggondolhatod magad – suttogta Arturo.
Josefina elmosolyodott.
– Ezúttal senki sem szólal meg helyettem.
A szertartás alatt a hangja tiszta volt.
És amikor eljött az ideje, hogy felhúzza a gyűrűt az ujjára, Arturónak kétszer is meg kellett próbálnia, mert remegett a keze.
Felemelte őket.
Évekkel később a gyerekeik kérdezősködni kezdtek a kandalló mellett tartott kislovakról.
Josefina elmesélte, hogy a nagyapja egy viharos éjszakán ajtót nyitott egy idegennek.
Arturo hozzátette, hogy a kedvesség néha sokáig tart, mire viszonzásra talál.
Soha nem mondták nekik, hogy a szerelmet arannyal lehet megvenni.
