– Mit fog tenni?
Inés az apja aláírására nézett. Fájt a gondolat, hogy megpróbált helyet biztosítani neki, és senki sem mondta neki, hogy most már elfoglalhatja azt.
– Elkérem a számlákat. Utána szeretném megnézni a veteményeskertet.
A követelés írásban érkezett meg Águedához. Először tagadta, hogy bármilyen pénzt visszatartott volna. Aztán felajánlotta, hogy átadja az ingatlant, ha Inés lemond a korábbi bérleti díjakról. Inés ezt elutasította. Jegyzetfüzeteivel és a közjegyzői feljegyzésekkel minden kifizetést igazolni tudott. A rendezés hónapokig tartott: Águeda visszaadott egy részt, el kellett adnia a bérleti díjakból vásárolt ékszereket, és át kellett vennie a vagyonkezelést.
Leonor ez idő alatt levelet küldött Inésnek. Bevallotta, hogy látta anyját felmenni a padlásra a tánc délutánján egy ollóval. Nem szólt semmit, mert félt, hogy elveszíti a helyét a házban. Inés kétszer is elolvasta a levelet. Nem volt rá szüksége ahhoz, hogy visszahódítsa San Rafaelt, de tudni akarta, hogy Leonor valaha is képes lesz-e őszintén beszélni vele.
Meghívta kávéra Teresához. Leonor mindenféle feltűnő ruha nélkül érkezett, és bocsánatot kért, mielőtt leült. Inés hallgatta. Elmesélte, milyen nehéz volt lemenni a lépcsőn, mindenki bámulásával.
– Láttalak – mondta Leonor. – Odamehettem volna, de nem tettem.
Inésnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Ma jöttél. Ez számít mostantól, amit teszünk.
San Rafaelben gyümölcsfák, egy javításra szoruló ház és egy hűvös szoba voltak, ahol Inés munkaasztalokat állított fel. Felbérelt két varrónőt, akik korábban Águedának dolgoztak, és minden munkáért fizetett nekik, azon felül, hogy étkezésre is időt adott nekik. Eleinte elfogadták az átalakításokat; később elkezdtek érkezni a ruharendelések Querétaróból.
Sebastián, amikor visszatért a földekről, ellátogatott a gyümölcsösbe. Néha Teresával és Inéssel vacsorázott; máskor az udvaron maradt, és nézte, ahogy Inés egy varrástechnikát magyaráz a varrónőknek. A varrónő észrevette, hogy Inés komoly lesz, amikor a hadjáratban töltött éveiről beszél, de könnyen nevet, amikor Teresa ellentmond neki. Megtudta, hogy Inés jobban szereti reggelente intézni a könyvelést, és hogy nem engedi, hogy bárki siettesse a tanoncot.
Egyik délután a kék ruhát az asztalon találta kiterítve. Inés kimosta a selymet, és megerősítette a varrásokat, hogy megőrizze a szépségét. Még mindig nem az a ruha volt, amit szívesen felvenne egy újabb táncmulatságra.
– Miért tartod meg? – kérdezte Sebastian.
– Anyám használta. És én annyira megjavítottam, hogy eljuthassak hozzád.
Megérintett egyet a sötét öltések közül. Aztán elmondta neki, hogy szereti, és megkérdezte, hogy fontolóra venné-e a feleségül vételt. Inés gondosan becsukta a dobozt, amiben a tűit tartotta.
„Továbbra is itt akarok dolgozni” – válaszolta. „San Rafael lesz az otthonom, és én fogom meghozni a döntéseimet a gyümölcsössel kapcsolatban.”
– Tudom. Szeretném megosztani őket, ha meghívsz.
Inés elmosolyodott. Hónapok óta ismerték egymást; tudta, hogyan bánnak egymással, amikor veszekednek, amikor fáradtak, és amikor egyikük sem tudja a választ. Igent mondott.
Egy kis templomban házasodtak össze, Teresával, Leonorral, a varrónőkkel és néhány közeli baráttal. Inés a műhelyben dolgozó nők segítségével készítette el a ruháját. Mielőtt elindult, egy kis darab kék selymet varrt a belső zsebébe, és sötét cérnával rögzítette.
Amikor a szertartás véget ért, Sebastián felajánlotta neki a kezét, hogy segítsen lemenni a lépcsőn. Inés elfogadta. Megálltak, amikor meghallották a csengőket, és látták, hogy Teresa ebédelni hívja a többieket, miközben Leonor besegítette a varrónőket a kocsiba. Inés felismerte azoknak a hangját a nevetésükben, akik azokban a hónapokban mellette dolgoztak. Aztán lement az utolsó lépcsőfokon Sebastiánnal, és feléjük indult.
