– Egyedül töltött éjszaka egy herceggel. Be kell vallanom, gyorsan tanultál.

– Ott hagytak a hóban.

A mostohaanya becsukta az ajtót.

„A bátyám kezeli ezt az ingatlant. Renata jött férjhez menni. Te pedig elkísérsz minket. Ne keverd össze a dolgokat.”

A bátyja, Rafael Cárdenas megjelent a vacsorán. Tiszta keze, lágy hangja volt, és a tekintete túl sokáig időzött Isabelen.

A következő napokban Alejandro olyan természetességgel kereste fel, ami mindenkit kellemetlenül érintett. Kikérte a véleményét, meghallgatta a válaszait, és különösen élvezte, amikor ellentmondott neki.

A könyvtárban találta, amint egy térképet tanulmányozott.

– Rossz úton van a patak – mondta Isabel –, a folyó túloldalán folyik.

– A nagyapám elég sokat fizetett ezért a térképért.

–Szóval eladtak neki egy nagyon elegáns hibát.

Alejandro nevetett.

Várni kezdte a hangot. Ez jobban megijesztette, mint Matilda fenyegetései.

Egyik délután a vendégek korcsolyázni mentek. Isabel a parton maradt a mostohanővérei kendőivel, amíg Alejandro oda nem lépett, és át nem adta őket egy szolgának.

Tudsz korcsolyázni?

–Tudom, hogyan kell fogni mások ruháját. Ez egy olyan készség, amit sokat gyakoroltam.

Felajánlotta neki a korcsolyáját, amit viselt.

Isabel habozott, mielőtt elfogadta volna őket. A jégen Alejandro fogta a kezét, miközben a lány iszonyú figyelemmel közeledett előre. Ahogy elesett, magával rántotta őt is.

Ketten ültek ott, meglepetten, majd elkezdtek nevetni.

A partról Renata szólt nekik.

Alejandro nem kelt fel azonnal. Először megkérdezte, hogy Isabel megsérült-e. Ez a részlet jobban meghatotta, mint a séta.

Visszatérve visszaszerezte a sálakat, és személyesen vitte be őket a házba. Isabel üres kézzel sétált mellette, furcsán kiszolgáltatottnak érezve magát.

Éjszaka kinyitott egy zöld jegyzetfüzetet, ami a varródoboza alján volt elrejtve. Ebben apja jegyzetei voltak: méretek, dátumok, kifizetett bérek.

Mielőtt meghalt, Tomás megkérte, hogy tartsa meg.

–Én is ezt tettem, lányom. Nem azt, amit mondanak.

Isabelnek össze kellett hasonlítania a csomagtartóban lévő dokumentumokkal.

Egy kora reggel lement a könyvelőszobába. Az 1807-es főkönyv ott volt az asztalon. Megtalálta a nyugtákat, amelyeket a dossziéból felismert: nem létező kifizetések és aláírások, amelyek szinte teljesen megegyeztek apjáéval.

Közel vitt egy levelet a gyertyához.

A papír belsejében egy vízjel, a gyártó neve és egy dátum szerepelt: 1810.

Izabella lélegzete elállt.

A nyugta 1807-ből származik.

Az apja már három éve halott volt, amikor azt a pengét elkészítették.

Megvizsgált egy másikat. 1811. Megint egyet, 1810.

Lépéseket hallott. Eltett egy nyugtát, elfújta a gyertyát, és elbújt egy függöny mögé.

Rafael bejött egy lámpával. Megérintette az asztalon a még puha viaszt.

— Ki van ott?

Izabella az üveghez nyomta magát.

Doña Pilar hangja a folyosóról hallatszott.

– A herceg kérte, hogy zárják be ezt a szobát. Szüksége van valamire?

A házvezetőnő addig nem tűrte, amíg ki nem hozták. Percekkel később újra kinyitotta az ajtót.

– Elmehet, Salcedo kisasszony.

Izabella dermedten nézett rá.

– Ismertem az apádat. Pont úgy felhúzod az állad, mint ő, amikor fél.

Azon az estén Isabel megmutatta neki a papírlapot. Pilar megígérte, hogy segít neki audienciát szerezni Alejandrótól, de előbb ellenőriznie kellett a jegyzetfüzetet.

Végre megtalálta a Rafaelnek kifizetett összegek listáját. Figyelmeztetés is szerepelt rajta: több munkás nem kapta meg a bérét. Tomás azt tervezte, hogy értesíti a herceget.

A bejegyzés néhány nappal a halála előtt kelt.

Isabel emlékezett Rafael látogatásaira betegsége alatt, a gyógymódjaira, és arra, hogy ragaszkodott hozzá, hogy senki ne zavarja. Nem tudta bizonyítani, mi történt. Már önmagában a gyanú is elég volt ahhoz, hogy ne aludjon el éjszaka.

Nem volt lehetősége beszélni Alejandróval.

Másnap reggel mindannyian az ebédlőben várták.

Rafael egy köteg nyugtát tartott a kezében, amiket Isabel kék szalagja kötött át.

– Tizenhét dokumentum hiányzott. Egy szobalány találta meg őket a holmija között.

Isabel felismerte a leveleket és megértette a manővert.

– Én ezt nem tettem oda.

Matilde felkelt.

– Nem védhetlek tovább. Mondd el nekik, hogy ki vagy.

Isabel érezte, hogy minden tekintet magán van.

– Isabel Salcedo vagyok.

– A tolvaj lánya – tette hozzá Renata.

Alejandro elhúzódott az asztalfőtől.

– Az apja volt az az ember, aki megmentett, amikor gyerek voltam.

Csend borult az asztalra.

„Apám levelei között fedeztem fel. Találtam egy kérést is tőle, hogy nézze át a számlákat. Ezért hoztam el a könyveket.”

Izabella ránézett.

– Tudta, hogy ki vagyok?

– Már sejtettem, amikor láttam, hogy felismeri az ösvényeket. Doña Pilar később megerősítette ezt nekem.

Rafael közbeszólt:

– A lány iránti vonzalma nem változtat a dokumentumokon.

Isabel Alejandro karjára tette a kezét, mielőtt az válaszolt volna.

– Egy dologban igazad van. A szavad nem elég apám nevének tisztázására.

A menedzserhez fordult.

– Azt akarom, hogy eljöjjön az ügyben eljáró bíró. És azt akarom, hogy ezeket az elismervényeket a tanúk előtt lepecsételjék.

Rafael megpróbált mosolyogni.

– Azt kéri tőlük, hogy vizsgálják meg a saját lopásának bizonyítékait.

– Azt kérem, hogy alaposan vizsgálják meg őket.

A találkozót gyertyaszentelő estére tűzték ki. Egy jegyző leltározta a dokumentumokat, és megőrizte azt a papírlapot is, amelyet Isabel bevallottan elvitt.