– Igényes tanárom volt.
Leültek bent. A férfi adott neki néhány gyapjúval bélelt kesztyűt.
Izabella a kezében tartotta őket.
– Miért nem jöttél el hozzám, amikor véget ért a nyomozás?
Alejandro ránézett.
– Mert épp most kapta vissza az életét. Azt akartam, hogy maga dönthessen arról, mit kezdjen vele.
-És most?
– Most már tudom, hogy visszaküldhet anélkül, hogy bármit is kérne tőlem.
Alig mosolygott.
Alejandro vett egy mély lélegzetet.
– Feleségül akarlak venni, Izabella.
Izgatottsága megakadályozta abban, hogy azonnal válaszoljon.
Várt.
– Először befejezem a térképet – mondta végül. – És rajta lesz az aláírásom.
Alejandro nevetni kezdett, könnyes lett a szeme.
-Remélem is.
Izabella a kezébe fogta az arcát, és megcsókolta.
Szeptemberben házasodtak össze. Pilar sírt a szertartás alatt, Rosa pedig a menyasszony virágait tartotta.
Az új térkép helyet foglalt a könyvtárban. Minden patak a megfelelő medrét követte. Az egyik sarokban ott díszelgett a név, amit Isabel felfedezett.
És amikor beköszöntött a tél, ő és Alejandró együtt felmásztak a hágóra, hogy ellenőrizzék a menedéket.
Friss lábnyomokat, hideg hamut és egy köszönőlevelet találtak a párkányon.
Isabel kétszer is elolvasta. Aztán összehajtotta a papírt, és a jegyzetfüzetébe tette, egy kőfal rajza mellé.
