Nagynénje egy gazdag családhoz küldte háziszolgának dolgozni, azt gondolva, hogy nehézségekkel fog szembesülni, de pont az ellenkezője történt.
Prudencia néni elvette Inés virágos ruháját, mielőtt elküldte dolgozni a haciendába.
– Ezt nem veszed el. Szolgálni fogsz, nem pedig a főnök fia nézni rád.
Összehajtotta az ágyon, és egy szürke szoknyát, két foltozott blúzt és egy kötényt tolt maga felé.
Inés nem vitatkozott. 22 évesen tudta, hogy bármilyen válasz újabb adóssággá válhat a házon belül: az ételért, amit kapott, a cipőért, amit vettek neki, a tetőért, ami alatt gyermekkora óta aludt.
1952 januárja volt. Az udvaron az öszvérhajcsár várakozott a szekérrel, amivel a Lagos de Moreno közelében lévő Santa Lucía tanyára kellett vinnie.
Prudence megszorította a kis bőrönd csomóját.
– Ott végre megtanulod, hová tartozol.
Inés felkapta a csomagot, és elbúcsúzás nélkül távozott a ruhától. Ez volt az egyetlen, amit magának választott.
Szülei nyolcéves korában meghaltak egy lázkitörés során, ami miatt a környék sok házának ablakai zárva voltak. Prudence, az apja nővére, befogadta, mert senki más nem maradt.
Ételt és menedéket adott neki. Arra is megtanította, hogyan kell megmosdani, helyrehozni a sebét, és meghajtani a fejét, amikor az idősebbek szólnak.
Soha nem ölelte meg.
Amikor Inés megállt egy rövidáru kirakat előtt, nagynénje mindig a karjánál fogva húzta. Ha megemlítette, hogy szeretne tovább tanulni, nagynénje azt válaszolta, hogy a könyvek nem töltik meg a serpenyőt.
Megtanult csendben vágyakozni. Az évek során már ez is kudarcnak tűnt.
A hacienda egy mesquite fasor mögött bukkant fel. Kőboltívek, egy ciszterna az udvaron és olyan hosszú folyosók voltak, hogy Inés azon tűnődött, vajon mennyi időbe telik megtanulni eligazodni bennük anélkül, hogy eltévedne.
Doña Mercedes a konyha mellett fogadta.
Ősz hajú, sötét ruhás nő volt, apró kezeivel levendula szappan illata áradt.
– Biztosan éhes vagy az utazás után.
Inés azonnal tagadta.
A gyomra ellentmondott neki.
Doña Mercedes nem szólt semmit. Felhívta a szakácsnőt, és megkérte, hogy melegítsen fel egy kis babot.
– Először egyél. Aztán megmutatjuk a házat.
Inés a szék mellé állt.
– Itt, asszonyom?
– Hacsak nem szeretsz séta közben enni.
Doña Mercedes mosolya jobban zavarta, mint egy parancs.
Az első néhány napban olyan keményen dolgozott, hogy Eulalia, a szakácsnő, esteledik, elkezdte elrejteni a ruháit.
–Végeztél, lány. Az ablakok holnap is itt lesznek.
Inés bocsánatot kért, amikor egy kanál a földre esett, amikor cérnára volt szüksége, és amikor valakinek félre kellett állnia, hogy elengedje.
Don Rafael, a tulajdonos, pontos és szűkszavú ember volt. Egyik reggel megkérte a nőt, hogy tegye le a kávéfőzőt az asztalra.
Inés keze annyira remegett, hogy a kávé foltot hagyott az asztalterítőn.
Elsápadt.
– Levonom a fizetésemből, uram.
Don Rafael a kis foltra nézett.
-Kávé?
—Az asztalterítő.
Félretette az újságot.
„Mosd meg magad, Ines.”
Néhány másodpercbe telt, mire megértette, hogy nem fog leszidni.
Doña Mercedes kérdések nélkül figyelte ezeket a reakciókat a többiek előtt.
Alejandro, a pár egyetlen gyermeke, a hét végén érkezett meg. 25 éves volt, és agrártudományt tanult a fővárosban. Visszatért, hogy egy ideig segítsen apjának, mielőtt befejezi tanulmányait.
Bement a kamrába vizet keresni, és majdnem beleütközött Inésbe, aki egy halom terítőt cipelt.
Ő volt az, aki meghátrált.
– Elnézést. Anyám azt mondja, úgy járkálok be, mintha az ajtók akkorák lennének, mint a mező.
Inés a falhoz szorította magát.
– Észre kellett volna vennem, fiatalember.
– Én voltam az, aki bement.
Kinyújtotta a kezét.
—Alejandro.
Megtörölte a tenyerét a kötényébe, mielőtt kezet rázott volna.
—Inés Mendoza.
Megismételte a nevét, majd vizet töltött magának a kancsóból.
Semmi rendkívüli nem történt. Inés azonban egész délután emlékezett arra a kinyújtott kézre.
Alejandro a kelleténél gyakrabban jelent meg a konyhában.
Kért volna egy csészét, egy kulcsot, ami sosem volt ott, vagy a kenyeret, amit Eulalia az imént tett a sütőbe.
– Ennyi szomjúsággal ez a fiú kiszárítja a kútunkat – motyogta a szakács.
Inésnek egy terítő mögé kellett rejtenie a mosolyát.
Meglátta őt.
Azóta mindent megtett, hogy újra mosolyogni lásson.
Amikor a munka engedte, beszélgettek. Alejandro mesélt neki az óráiról és a cserépben termesztett paradicsom kudarcba fulladt kísérleteiről. Inés elmagyarázta, hogyan védte az apja a palántákat a hideg éjszakák alatt.
Javítás nélkül hallgatta végig.
Egyik délután rajtakapta a nőt, amint egy régi újságot olvas, mielőtt becsomagolná vele néhány poharat.
— Mit olvasol?
Inés azonnal összehajtotta.
– Semmi. Folytatom.
– Nem kértelek arra, hogy sürgesd magad.
Eltartott egy ideig, mire megmutatott neki egy híradást egy vidéki iskoláról.
Csak néhány évet végzett az általános iskolában, de még mindig szeretett olvasni. Alejandro kölcsönadott neki egy novelláskötetet. Inés becsomagolta rongyba, hogy tiszta maradjon, és a párnája alá tette.
Amikor visszaadta, több szó volt ráírva, amit nem ismert.
Leült vele, hogy kikeresse őket egy szótárban.
Ez nagyobb szégyent okozott neki, mint bármelyik pillantás.
Nem volt hozzászokva, hogy valaki egy egész délutánt a kérdéseire válaszolgat.
Apránként a ház már nem tűnt olyan próbatételnek, amin bármikor elbukhat. Megtanulta Doña Mercedes lépteit, ahogy Don Rafael megköszörüli a torkát, mielőtt vicces történetet mesél, és azokat a dalokat, amelyeket Eulalia dúdolt, miközben kukoricát őrölt.
