Az udvarlás a mise utáni sétákkal, a folyosó alatti beszélgetésekkel és levelekkel telt, amelyeket Alejandro küldött, amikor visszatért a fővárosba.
A távolság mindkettőjüket arra kényszerítette, hogy leírják azt, amit személyesen nehezen tudtak elmondani.
Inés elkezdett járni az esti órákra, amelyeket egy falusi tanár szervezett. Doña Mercedes úgy alakította át az órarendjét, hogy Inés is el tudjon menni. Alejandro büszkén fogadta az első levelet, amit Inés írt anélkül, hogy segítséget kért volna a korrektúrához.
Don Rafael röviden jóváhagyta.
– Ha szeretni akarjátok egymást, tegyétek komolyan. A többit meg lehet tanulni.
Aztán megkérdezte, maradt-e kukoricakenyér.
Majdnem egy évvel később Alejandro befejezte tanulmányait, és visszatért apjához dolgozni. Egy ciszterna melletti séta során megkérte Inés kezét.
Nem válaszolt azonnal.
Várt.
Ezúttal a csend nem félelemből fakadt.
– Igen – mondta végül. – Mert akarom.
Prudencia az unokahúgától kapta a meghívást.
Többször is elolvasta.
– Tudják, hogy nincs hozományod?
Inés a tekintetét állta.
– Tudják, hogy ki vagyok.
A néni otthagyta az újságot az asztalon.
Nem gratulált neki.
Esküvője napján feketében jelent meg a kápolnában. Az utolsó padsorban ült, mereven, mintha arra várna, hogy valaki leállítsa a szertartást, és elmagyarázza, hogy az egész egy tévedés volt.
Inés egy egyszerű ruhában lépett be, amelyet ő maga, Doña Mercedes és a falusi varrónő varrt. Azt a fátylat viselte, amelyet Mercedes a saját házassága óta viselt.
Amikor Alejandróhoz ért, látta, hogy ő is remeg.
Ettől mosolygott.
Az étkezés alatt Prudencia távol maradt. Néhány nő arra számított, hogy a menyasszony elutasítja. Elég jól tudták, hogy jelenetet akarjanak.
Inés egy tányérral közeledett.
– Örülök, hogy eljött, néni.
Prudence értetlenül nézett rá.
– Azt hittem, többé nem akarsz majd látni.
Inés letette a tányért az asztalra.
– Azt akartam, hogy ott legyen. De nem akarom még egyszer hallani, hogy szégyellnem kell magam.
A néni kinyitotta a száját, majd becsukta.
Aztán elővett egy csomagot a táskájából.
Benne volt a virágmintás ruha, kimosva és gondosan összehajtogatva.
Inés megsimogatta az anyagot.
– A tiéd volt – mormolta Prudence.
Nem volt teljes bocsánatkérés. Az éveket sem törölte el. De ez volt az első alkalom, hogy hálátlanul adott valamit vissza.
Inés röviden megfogta a kezét.
Aztán visszatért Alejandróhoz.
Santa Lucíában éltek, ahol gyermekeik, majd sokkal később unokáik születtek, akik ugyanazokon a folyosókon rohangáltak, amelyek Inés számára végtelennek tűntek.
Megtartotta a virágos ruhát, és éjszaka tovább olvasott. Néha fiatal nőket fogadott, akik munkát keresve érkeztek, kis csomaggal a kezükben, görnyedt vállakkal.
Mindig megkérdeztem tőlük, hogy ettek-e már.
Egyik délután az unokája egy esküvői fotót nézegetve találta rá.
– Szegény voltál, nagymama?
Inés elmosolyodott.
– Kevés pénzem volt.
– És aztán boldoggá tett a nagyapád?
A folyosóról Alejandro úgy tett, mintha nagyon figyelne.
Inés gyengéden nézett rá.
– A nagyapád nagyon szeretett engem. De először meg kellett tanulnom, hogy ne szaladjak el, amikor valaki helyet kínál maga mellett.
A lány letelepedett mellé.
Inés kinyújtotta a karját, és magához húzta a lányt, anélkül, hogy megkérte volna, viselkedjen jól, anélkül, hogy emlékeztette volna rá, mennyibe kerül megtartani, anélkül, hogy kiérdemelte volna vele azt az ölelést.
A folyosó másik végén Alejandro figyelte, ahogy lehunyja a szemét.
Még annyi év után is gyönyörűnek találta látni, hogy a lány bocsánatkérés nélkül pihen.
