De minél közelebb ért Alexander, annál tisztábban hallotta a nagynénjét.
Ne zavarodj össze.
Vissza fog térni a saját világába.
Csak dolgozol.
Egyik este, vacsora után Alejandro a folyosón találta, amint a szalvétákat szedegette.
– Inés, szeretnélek meghívni egy sétára vasárnap, a mise után.
Folytatta a hajtogatást.
– Lehet, hogy édesanyádnak szüksége van a segítségedre.
–Majd kipihened magad. Arra kérlek, hogy gyere velem.
Inés a kosárban hagyta a szalvétákat.
Olyan komolysággal beszélt, amilyet még soha nem láttam benne.
– Kedvellek. És szeretném tudni, hogy te is így érzel-e.
Egy pillanatra elképzelte, hogy igennel válaszol.
Aztán meglátta szürke szoknyáját, kopott cipőjét és durva kezét a kosaron.
– Feleségül vehetsz egy tanult fiatal hölgyet. Akinek van földje, jó családi neve…
– Van vezetékneved.
– Tudod, mire gondolok.
Alejandro tett egy lépést, de megállt, amikor a lány hátralépett.
– Nem azt kérdezem, mennyid van.
-Most nem.
A válasz fájt neki.
Inés meglátta, és sírva fakadt.
– Amikor elmegy, ez az egész el fog múlni. Jobb, ha nem kezded el.
Fogta a kosarat és bement a házba.
Azon az éjszakán csendben sírt, a kölcsönkönyv az ölében. Elutasította, amit akart, és abban reménykedett, hogy bölcsnek érzi magát. Csak egyedül érezte magát.
Alejandro abbahagyta a kifogások keresését, hogy bemenjen a konyhába.
Nem büntette meg kemény szavakkal, de tiszteletben tartotta a határait. Inés ekkor jött rá, hogy annak a hallgatása is fájhat, aki hallotta az elutasítását.
Napokkal később Prudencia megérkezett, hogy átvegye azt a kis összeget, amelyet az unokahúga ígért neki elküldeni.
Eulalia, anélkül, hogy bármit is gyanított volna, megjegyezte, hogy a fiatal Alejandro és a lány nagyon jól kijöttek egymással.
A nagynéni megvárta, amíg kettesben marad Inéssel a mosókonyhánál.
– Mit csinálsz?
Inés úgy érezte magát, mintha újra 8 éves lenne.
– Semmi, néni.
– Ne nézz bolondnak. Már beszélnek is rólam az emberek.
Emlékeztette rá, hogy a gazdag férfiak szórakoztathatják magukat anélkül, hogy viselniük kellene a következményeket, míg a szegény nők viselik azok terhét.
Ennyi kegyetlenség mögött ésszerű figyelmeztetés rejlett. Ezért volt Inésnek olyan nehéz megvédenie magát.
– Tiszteletteljesen bánt velem.
– Mert még nem bántottad.
Prudence odahajolt hozzá.
„Anyád kedvesnek tűnik, de várj, amíg rájön. Kirúg a hátsó ajtón.”
Másnap Doña Mercedes megkérte Inést, hogy menjen el a varrószobába.
A fiatal nő elejtett egy csipeszt.
Biztos volt benne, hogy a nagynénje beszélt.
Összehajtogatott kötényével a kezében jött be.
– Délutánra elkészíthetem a holmimat, asszonyom.
Doña Mercedes felnézett az éppen foltozott ruhaujjából.
– A holmijaid?
–Tudom, hogy a fiatal Alejandro biztosan elmondta neki. Én nemet mondtam neki. Nem akartam felzaklatni.
A hölgy letette a tűt.
– Ülj le, Inés!
Állva maradt.
– Nem kell magyarázkodnod.
Doña Mercedes felállt, és közelebb húzott egy széket.
– Pontosan erre van szükség. Mert egy olyan kérdésre válaszolsz, amit nem én tettem fel.
Inés alig ült le a szélére.
A hölgy megvárta, míg a férfi ránéz.
– Kényelmetlenül érintett a fiam?
-Nem.
– Felajánlott neked valamit cserébe azért, hogy szereted?
– Nem, asszonyom.
– Akkor mondd el, miért félsz annyira attól, hogy valaki kedvel téged.
Inés kinyitotta a száját, de nem tudott válaszolni.
Doña Mercedes átnyújtott neki egy zsebkendőt.
Az igazság lassan derült ki. A szülei. Prudencia háza. A minden tányér ételért kimondott elismerés. Az évek, amiket azzal töltött, hogy nem várhat sokat az élettől.
Beszélt arról a ruháról is, amit a nagynénje elvett tőle, mielőtt elment.
Ez, ami minden máshoz képest olyan jelentéktelen volt, végül eltörte a hangját.
–Még csak nem is nekem vette. Én szegtem be az anyagot.
Doña Mercedes a végéig hallgatott.
Aztán megfogta a kezét.
–Attól, hogy ebben a házban dolgozol, nem leszel kevesebb, mint bárki más. És attól sem, hogy feleségül veszed a fiamat.
Inés felemelte a tekintetét.
– Összeházasodni?
A hölgy szomorúan elmosolyodott.
„Nem esküvőt szervezek. Csak szeretném, ha tudnád, hogy ha valaha is ezt szeretnéd, sem Rafael, sem én nem fogunk úgy bánni veled, mint egy szégyenlőssel.”
Inés arcát eltakarva sírni kezdett.
– Azt hittem, azért hív, hogy kirúgjon.
–Azért hívtalak, mert láttam, hogy szenvedsz. És mert a fiam túl ostoba ahhoz, hogy megértse, nem mindenki nőtt fel abban a tudatban, hogy megérdemli a szeretetet.
Doña Mercedes megölelte.
Inésnek anyja halála óta először nem kellett egyedül megnyugodnia.
Azon az estén Alejandrót kereste a folyosón.
Becsukta a könyvet, amit nyitva tartott.
– Nem azért vagyok itt, mert anyád azt mondta, hogy jöjjek – tisztázta.
Alejandro várt.
Inés mély levegőt vett.
–Megmondtam, hogy el fog múlni, mert könnyebb volt, mint bevallani, mennyire féltem attól, hogy igaz.
– Tetszem neked?
A nő bólintott.
– Elmehetsz anélkül, hogy bármit is veszítenél. Nem tudtam, mi fog történni velem.
Alejandro félretette a könyvet.
– Nem ígérhetem, hogy soha nem fogok hibázni. De megismerhetlek anélkül, hogy bármit is eltitkolnék, és anélkül, hogy azonnal a bizalmamat kérném tőled.
Inés végre ránézett anélkül, hogy lehajtotta volna a fejét.
– Akkor vasárnap tényleg szeretnék veled sétálni.
