1. RÉSZ

– És miért érkeztél bejelentés nélkül? Nagyon jól éreztük magunkat itt, amíg meg nem jelentél.

Mariana mozdulatlanul állt saját háza terasza előtt, kezében még mindig a metszőollóval, és azon tűnődött, vajon jól hallotta-e.

Mexikóvárosból Huitzilacba, Morelos államba autózott, azzal a tervvel, hogy egy csendes szombatot tölt a kertben, felügyeli a növényeket, és felkészíti a házat a hideg évszakra. Ez a ház volt a menedéke. Négy évvel azelőtt vette, hogy megismerkedett a férjével, Daniellel, miután majdnem egy évtizeden át spórolt.

A teraszon lévő összes deszka, minden virágcserép és minden gyümölcsfa a zsebéből került elő.

Ezért nem a harag volt az első érzés, amit a kapu kinyitásakor érzett.

Hitetlenkedés volt.

A gyep hevert heverőben eldobható poharakkal, zsíros szalvétákkal, üdítősdobozokkal és chipses zacskókkal. A szomszéd macskája az egyik napozóágyon aludt egy darab chorizo ​​mellett, amit valaki elejtett.

Nevetés hallatszott a ház mögül.

Mariana lassan a konyhaablakhoz sétált.

A mosogató tele volt edényekkel.

A tűzhelyen maradék szósszal teli lábasok, a pulton egy zsírfoltos vágódeszka és nyitott üvegek hevertek. Valaki még a Mariana által különleges alkalmakra tartott poharakat is használta.

Aztán a terasz felé nézett.

Az asztalfőn Teresa ült, az anyósa.

Mellette Paola ült, Daniel harminckét éves húga, aki arról volt híres a családban, hogy mindig új gazdasági válságba került, és egy olyan állása volt, ami rövidebb ideig tartott, mint az előző.

Két nő állt velük szemben, akiket Mariana nem is ismert.

– Mondom én, a mai férfiak haszontalanok – mondta Paola. – Megkértem Rodrigót, hogy fizessen egy cancúni utat, és azzal állt elő, hogy az autóját fizeti.

Mind a négyen nevettek.

Terézia felemelte a poharát.

– Csak hagyd békén. Majd jön valaki, aki tudja, hogyan bánjon veled úgy, ahogy megérdemled. Addig is van itt egy helyünk, ahol pihenhetünk. Daniel szinte soha nem jön, Mariana pedig mindig dolgozik.

Mariana érezte, hogy valami megkeményedik benne.

Nem ez volt az első alkalom.

Hónapok óta csak egy dolgot kért: senki ne használja az ingatlant anélkül, hogy értesítené őt.

Daniel, aki el akarta kerülni az anyjával való problémákat, mindig így válaszolt:

– Van nála egy másolat a kulcsról vészhelyzet esetére.

Úgy tűnik, Teresa számára a vészhelyzet magában foglalta az étkezések megszervezését a barátaival.

Mariana kijött a ház mögül.

Az egyik idegen volt az első, aki meglátta.

– Ó… és ki ő?

Terézia megfordult.

Egy pillanatra meglepettnek tűnt. Aztán visszanyerte azt az arckifejezést, amelyet Mariana tökéletesen ismert: amikor Teresa tudta, hogy átlépte a határt, támadott, mielőtt bárki szembeszállhatott volna vele.

– És miért érkeztél bejelentés nélkül?

Mariana a tányérokkal megrakott asztalra, a cigarettacsikkekkel teli hamutartóra és a fán éktelenkedő mély nyomra nézett.

– Mert az én házam.

Csend lett.

– Ne túlozz – felelte Teresa –, mi egy család vagyunk.

– Nem ők.

A két barát abbahagyta a mosolygást.

Mariana a bejáratra mutatott.

„Nem tudom, kik ők. Soha nem adtam nekik engedélyt a belépésre, és ezt a találkozót sem engedélyeztem. Ha szeretné, megvárhatjuk, amíg megérkezik a városi rendőrség, és együtt elmagyarázhatjuk, hogyan kerültek ide.”

A nők szinte egyszerre keltek fel.

– Teresa, jobb, ha megyünk.

– Senki sem megy el! – kiáltotta az anyós. – Ez a fiam háza is.

Mariana hangtalanul nézett rá.

– Nem. Még azelőtt vettem, hogy feleségül mentem Danielhez. Kizárólag az én nevemre van bejegyezve.

A barátok kevesebb mint két perc alatt eltűntek.

Paola keresztbe fonta a karját.

– Milyen nevetséges vagy.

Marianna mély lélegzetet vett.

Aztán a konyha felé nézett.

Volt benne valami furcsa.

Egy üres hely a hűtőszekrény mellett.

Oda, ahol a három hónapja vásárolt mikrohullámú sütőnek kellett volna lennie.

Nem ez volt az első dolog, ami eltűnt abból a házból.

Mariana Teresára nézett.

– Mielőtt elmész, szeretném tudni, hol van a mikróm.

Paola abbahagyta a mosolygást.

Terézia elsápadt.

És Mariana rájött, hogy az a találkozó még csak nem is a legrosszabb dolog volt, ami a birtokán történt.

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy mit fogok felfedezni.

2. RÉSZ

– A mikrohullámú sütő? – ismételte Teresa, és megpróbált sértődöttnek tűnni. – Micsoda módja ez a férjed anyjának üdvözlésének.

Marianna nem válaszolt.

Elővette a mobiltelefonját.

„Megvan a doboz, a blokk és a fotók is, amelyeken be van szerelve. Egy hónapja jártam nála, és eltűnt. Akkor Daniel megkért, hogy ne csináljak nagy ügyet, mert biztosan van rá magyarázat. Ma hallani akarom.”

Paola az anyjára nézett.

Terézia felemelte az állát.

– Megvan.

-Mert?

– Mert itt nincs rá szükséged.

Marianának néhány másodpercbe telt, mire feldolgozta a történteket.

-Bocsánat?

„Egy vidéki házban az ember grillezni jön, igazán főzni. Én is használom. Mi ezzel a baj? Még mindig családias hangulatú.”

Mariana kinyitotta a képernyőt, hogy tárcsázzon.

– Tökéletes. Akkor hívunk egy járőrkocsit, feljelentést teszünk, majd elmegyünk az ügyészségre. Elmagyarázod, hogy jogosulatlanul elvittél egy háztartási gépet valaki más ingatlanából, mert úgy döntöttél, hogy a tulajdonosának nincs rá szüksége.

Terézia hirtelen felállt.

– Ne fenyegess!

– Ez nem fenyegetés. Ez egy lehetőség.

Paola közbeszólt:

– Anya, menjünk.