Nem egy „az én anyukám egyszerűen ilyen”.
Nem egy „csináld meg helyettem”.
Csak azt akarta, hogy elismerje: hónapok óta figyelmeztette a történtekre.
Fél órával később Paola úgy tűnt, túlélt egy dzsungelen át tartó expedíciót.
Kosz volt a nadrágján, a haja a homlokára tapadt, és az emberiség elleni mély árulás arcán látszott.
– Anya, már nem érzem a kezeimet.
-Gyerünk.
– Hólyagok fognak jönni.
-Én is.
– De sosem mondtam, hogy ez a ház az enyém.
Terézia abbahagyta az ásást.
—Paola.
– Nos, ez igaz.
Daniel önkéntelenül is felnevetett.
Az anyja dühösen meredt rá.
– Viccesnek találod ezt?
-Egy kicsit.
–Tökéletes. Milyen kedves család.
Abban a pillanatban Don Ernesto újra megjelent a kerítés mögött.
-Jó napot.
Teresa azonnal kiegyenesedett.
-Szia jó.
A szomszéd megfigyelte a gyümölcsöst.
– Nézd csak. Most már tényleg dolgoznak.
Marianna elmosolyodott.
– Segíteni jöttek.
Don Ernesto teljes komolysággal bólintott.
– Ezt mondták mindig.
Paola az ajkába harapott, hogy ne nevessen.
Teresa olyan erősen csapott a lapátra, hogy Danielnek el kellett fordulnia, hogy elrejtse a mosolyát.
Amikor befejezték a föld eltávolítását, Mariana elővett egy edényt fokhagymagerezdekkel.
Paola úgy nézett rá, mintha az ördögöt látta volna megjelenni.
-Egyszerűen nem lehet.
– Még van mit ültetni.
– Marianna, kérlek.
— Nem kötelező.
Terézia a menyére nézett.
Mindketten tökéletesen értették a kifejezés jelentését.
Bármikor elmehettek, amikor csak akartak.
De ha fenn akarták tartani a történetet, hogy szegény rokonok voltak, akiket igazságtalanul megvádoltak, miután elmentek “segíteni”, akkor az, hogy abban a pillanatban felmondtak a munkahelyükön, nem tett nekik szívességet.
Továbbá Teresa nem akarta, hogy Mariana bármilyen jelentést nyújtson be.
Nem azért, mert azt hitte, börtönbe kerül egy mikróért, hanem azért, mert egy olyan környéken élt, ahol huszonnégy órán belül mindent tudtak.
Az a gondolat, hogy a szomszédai felfedezik, hogy a menyétől elvitt háztartási gépeket és bútorokat, rosszabbnak tűnt számára, mint még száz métert ásni.
– Add ide a fokhagymát.
Paola felnyögött.
Majdnem negyven percig apró lyukakat fúrtak, beletették az egyes fogakat, és földdel fedték be őket.
Mariana végül még segített is.
Nem akartam megalázni őket.
Azt akartam, hogy megértsenek valami nagyon egyszerűt:
Könnyű volt más tulajdonát használni, amikor más fizette, takarította, javította és gondoskodott mindenről.
A megtartása már egy másik történet volt.
Amikor végeztek, Teresa lehuppant egy székre.
– Soha többé nem teszem be a lábam ebbe a házba.
Marianna ivott egy pohár vizet.
– Ez a döntés a tiéd.
– Még akkor sem, ha fizetnek nekem.
-Tökéletes.
– Még akkor sem, ha Daniel könyörög nekem.
-Jobb.
Dániel felemelte a kezét.
– Nem avatkozom bele.
Paola közvetlenül egy üvegből ivott vizet.
– Esküszöm, ha bárki még egyszer azt mondja előttem, hogy „vidéki ház”, akkor elmegyek.
Mariana egész nap először nevetett.
A feszültség kissé enyhült.
De még egy beszélgetésre szükség volt.
Mielőtt elindult volna, Teresa a kapuhoz lépett.
– Holnap hozom a holmijaidat.
-Köszönöm.
– És a kulcsok.
-Minden.
Teresa összeszorította a száját.
-Minden.
Aztán mereven Marianára meredt.
– Kérhettél volna tőlem dolgokat anélkül is, hogy ezt a jelenetet csinálnád.
Marianna lassan megrázta a fejét.
– Hónapokig kértelek, hogy ne gyere be anélkül, hogy szólnál nekem.
Terézia nem válaszolt.
– Megmondtam, hogy ne vigyél ki semmit.
Csend.
– Azt is kértem, hogy ne add oda a kulcsot senkinek.
Terézia lesütötte a tekintetét.
Marianna folytatta:
– Ami ma történt, az nem ma kezdődött.
Ez a kifejezés jobban megérintette, mint bármilyen fenyegetés.
Terézia búcsú nélkül távozott.
Paola lassan követte.
Mielőtt átlépte volna a kaput, megfordult.
-Értsd meg.
-Hogy?
– Elnézést a székekért.
Marianna felvonta a szemöldökét.
– Kivetted őket?
– Segítettem nekik beszállni a kocsiba.
-Holnap.
– Igen. Holnap.
Amikor a kapu bezárult, visszatért a csend.
Marianna körülnézett.
A terasz tiszta volt.
A gyep tiszta.
Készen áll a kert.
A nap folyamán először érezte úgy, hogy újra az övé a ház.
Dániel közeledett.
Nagyon haragszol rám?
-Igen.
Bólintott.
-Igazságos.
Marianna ránézett.
– Nem akarom, hogy ebből háború legyen anyád ellen.
-Tudom.
– De azt sem akarom újra hallani, hogy el kell tűrnöm valamit, mert „ő az anyád”.
Dániel mély lélegzetet vett.
– Nem fogsz rá hallgatni.
– A vészhelyzeti kulcs nem jelent állandó engedélyt.
-Értettem.
– És ha még egyszer kér egyet…
– Nem adom oda neki.
Mariana most először mosolygott irónia nélkül.
Másnap, reggel kilenc negyvenötkor Teresa megérkezett mexikóvárosi lakásába.
Dániel kinyitotta az ajtót.
Mögötte egy szomszéd állt, aki segített neki a mikrohullámú sütővel.
Paola cipelte a két összecsukható széket.
A lámpa, a szerszámok, három törölköző, sőt még egy kis kávéfőző is előkerült, aminek a hiányát Mariana még nem vette észre.
„Azt is elvitték?” – kérdezte Daniel.
Teresa bosszúsnak tűnt.
– El volt tárolva.
Mariana inkább nem kívánt beszélni arról a kreatív jelentésről, amelyet anyósa adott a “guarada” szónak.
Teresa ezután elővett egy borítékot.
Benne öt másolat volt a kulcsokból.
Marianna mondta.
– Egy hiányzik.
Terézia felsóhajtott.
–Lulunak megvan.
– Akkor ma akarom.
Este hat órakor megérkezett a hatodik kulcs egy hírvivővel.
