Daniel kinyitotta a száját, de néhány másodpercig nem találta a szavakat.
Paola megragadta az alkalmat, hogy megvédje magát.
–Anya csak kihasználni akarta a ház adta lehetőségeket. Mariana szinte soha nem jön.
Ez a mondat végleg megtörte Mariana türelmét.
–Évente egyszer eljöhetek, ha akarok. Ez még mindig az otthonom.
Senki sem válaszolt.
Daniel végigsimított az arcán.
– Anya, miért készítettél másolatot a kulcsról?
— Biztonság kedvéért.
– Hat példány?
Terézia hallgatott.
– Kinél vannak?
– Egy Paola.
– És a többiek?
– A barátaimtól.
Daniel úgy nézett rá, mintha most találkozott volna vele.
– Adtál nekik kulcsokat egy olyan ingatlanhoz, ami nem a tiéd?
– Semmi dráma.
– És a többiek?
Paola mély levegőt vett.
–Rodrigónak volt egy.
Dániel a húgához fordult.
– A volt barátodat is beengedték ide?
– Hónapokkal ezelőtt volt.
Marianna egy pillanatra lehunyta a szemét.
Ez rosszabb volt, mint képzeltem.
Teresa egy családi szívességet joggá változtatott.
Dániel leült az egyik lépcsőfokra.
– Adtam neked egy kulcsot, mert azt hittem, megbízhatok benned.
– Én vagyok az anyád.
– Ez semmire sem válaszol.
Teresa felháborodottan nézett rá.
– Most már az ő pártjukra állsz?
Dániel felemelte a fejét.
– Nincsenek oldalak. A ház Marianáé.
Teresa most tűnt először igazán megbántottnak.
-Értem.
– Ne, anya. Ne csináld ezt. Adtam neked kulcsot szivárgás, tűz, vészhelyzet esetére. Nem azért, hogy bulikat rendezhess.
–Bulik? Azok étkezések voltak.
– Olyan emberekkel, akiket Mariana nem is ismer.
– És mi rosszat tettünk ezzel?
Mariana a teraszra mutatott.
Az asztal megkarcolódott. A kert tele volt szeméttel. Cigarettacsikkek voltak a hamutartómban, pedig nem dohányzunk. Eltűntek a dolgok. És a szomszéd azt mondja, hogy havonta többször is jönnek.
Terézia elnézett.
Dániel hallgatott.
Aztán Marianna döntést hozott.
Nem akartam sikítani.
Azt sem akartam, hogy egy végtelen jelenet legyen belőle, ahol mindenki addig vitatkozik, amíg el nem felejti az eredeti okot.
– Elmondom én, mi fog történni – mondta.
Terézia vicces.
– Természetesen. A királynő majd ítélkezik.
– Nem. A tulajdonos fog korlátokat szabni.
Mariana letette a hat kulcsot az asztalra.
– Először is: senki sem jöhet vissza ide az engedélyem nélkül.
Ránézett Dánielre.
-Senki.
Bólintott.
-RENDBEN.
– Másodszor: holnap akarom a mikrómat, a székeimet, a lámpát és minden mást, amit elvittek.
Terézia tiltakozott:
– Leltárt is fogsz készíteni?
-Igen.
A válasz olyan nyugodt volt, hogy Teresa nem tudta, mit mondjon.
—Harmadszor: a ház ma pontosan úgy áll, mint amilyen érkezésük előtt volt.
Paola hagyta, hogy a válla megereszkedjen.
– Már takarítottunk.
Marianna a kertre nézett.
– Még fel kell szednünk pár táskát a terasz mögül.
Teresa bosszúsan felnyögött.
-Ennyi az egész?
Mariana a háttérben elterülő kis zöldségeskert felé nézett.
Aztán eszébe jutott valami, amit Teresa mindig ismételgetett, valahányszor engedély nélkül jött.
„Azért jöttünk, hogy segítsünk nektek rendbe tenni a helyet.”
-Nem.
Terézia összehúzta a szemét.
—Mi mást?
Mariana a gyümölcsösre mutatott.
– Azt mondod, segíteni jössz.
Paola hátrált egy lépést.
-Nem.
– Még nem mondtam semmit.
– De már láttam, merre nézel.
Danielnek el kellett rejtenie egy mosolyt.
Marianna folytatta:
– Azt terveztem, hogy előkészítem azokat az ágyásokat fokhagyma és hagyma ültetésére, mielőtt beköszönt a hideg idő. Ha tényleg azért jöttek, hogy „gondoskodjanak a házról”, ahogy hónapok óta mondják, akkor tudnak segíteni nekem.
Terézia kinyitotta a száját.
– Még álmodozz is róla!
Marianna vállat vont.
– Akkor elmehetsz. De holnap tíz órára vissza akarom kapni a holmijaimat, a kulcsok összes másolatával együtt. Ha bármi hiányzik, jelentést teszek.
Paola az anyjára nézett.
Teréziát a saját szavai csapdába ejtették.
Hónapokig dicsekedett a fél világnak, hogy azért megy abba a házba, hogy „segítsen”.
Most lehetősége nyílt bizonyítani.
– Adj egy ásót! – mondta végül.
Dániel felemelte a fejét.
– Anya, nem kell…
– Te fogd be a szád.
Paola rémülten nézett rá.
– Én elmegyek.
Teresa a fészerre mutatott.
– Fogj te is egyet.
– Új csizmáim vannak!
– Nos, már viselted őket.
Mariana elővett két ásót és egy gereblyét.
A kert kicsi volt, de Morelos nedves talaja a több hetes esőzések után összetömörödött.
Teresa először szúrta a lapátot a földbe.
A szerszám alig néhány centimétert ment be.
– Ez tényleg nehéz.
– Ezért terveztem, hogy ma megcsinálom – válaszolta Mariana.
Paola egy másik területen próbálkozott.
-Nem lehet.
Dániel közeledett.
– Segítek nekik.
Marianna megrázta a fejét.
– Nem. Gyere velem.
Követte a lányt a teraszra.
– Biztos vagy ebben?
-Teljesen.
– Anyám utálni fog téged.
Marianna ránézett.
– Anyád már azt hitte, hogy ő döntheti el, mi hasznos nekem a holmimból, ki léphet be a birtokomba, és mikor használhatom. Az, hogy egy ideig gyűlöl, nem is aggaszt annyira, mint az, hogy még mindig ezt hiszi.
Daniel nézte, ahogy Teresa a földdel küzd.
– Az én hibám volt, hogy odaadtam neki a kulcsot.
– Te voltál a hibás, mert korlátok nélkül bíztál.
Lesütötte a tekintetét.
– Hallgatnom kellett volna rád, amikor azt mondtad, hogy jönnek.
Marianna hallgatott.
Ezt kellett hallanom.
Nem védekezés.
