Egy hét telt el.

Mateo kimerülésig küzdött, de sem a szarvasmarhák, sem a könyvelési könyvek, sem Emiliano nevetése a folyosón nem töltötte be pontosan azt az űrt, amit Valeria hagyott maga után.

Egyik este Doña Teresa egy csésze kávét tett elé.

– Főnök, ő már megtanulta elengedni. Most meg kell tanulnia kérdéseket feltenni.

Mateo ránézett.

– És mi van, ha nemet mond?

– Akkor végre nemet hallott anélkül, hogy megpróbálta volna helyrehozni.

Másnap reggel Mateo megborotválkozott, fehér inget vett fel, és Emilianót ugyanabba a kék takaróba csavarta, amit hat hónappal korábban viselt. A zsebében ott volt az aláíratlan válási papír.

Valeria éppen a növényeket öntözte, amikor meghallotta a ló hangját.

Mateo megállt ugyanazon kapu előtt.

„Hat hónap óta először jöttem megkérdezni a neved. Ma elhoztam ezeket a papírokat. Ha véget akarsz vetni a házasságunknak, itt aláírom őket, és egyetlen szóról sem vitatkozom veled.”

Elővette a dokumentumot.

– De ezúttal nem azért vagyok itt, mert bíró van, vagy mert szükségem van egy olyan házra, ami egy családra hasonlít. A tárgyalásnak vége. Emiliano most már velem van. Nincs semmi keresnivalóm.

Elcsuklott a hangja.

„Azért jöttem, hogy megkérdezzem, vissza akarsz-e jönni, mert szeretlek. Imádom a személyiségedet, a kérdéseidet, a muskátlidat, ahogy dühbe gurulsz, amikor valaki helyetted hoz döntéseket, sőt, azt is, ahogy úgy nézel a kávémra, mintha személyes sértés lenne. Ha nemet mondasz, tiszteletben fogom tartani. De legalább egyszer rendesen meg kellett kérdeznem.”

Valeria titkolózva sírt.

Kinyitotta a kaput, elvette a papírokat, és négyfelé tépte őket.

– Igen, vissza akarok menni.

Mateo úgy fújta ki a levegőt, mintha hat hónapig benntartotta volna.

– De van egy feltételem.

Mosolygott

– Claro, szükséged van az unára.

„Először nem voltam hajlandó templomban házasodni, mert lejárt a házasságunk. Most komolyan meg akarom tenni. Tavasszal. Amikor a narancsfák virágoznak.”

Mateo egyik karjával átölelte, miközben Emiliano kettőjük között ébredt fel.

—Elsősorban

Három héttel később bulit csaptak a La Encinában. Papel picadót (papírból kivágott díszeket) akasztottak az ívek közé, mole-t, birriát, rizst és frissen sült tortillákat főztek. Megérkezett Don Beto, Irene, Licenciado Olvera, a munkások családjaikkal, sőt még Adrián is, akik neheztelés nélkül kezet ráztak Mateóval.

A 4 muskátli visszatért a folyosóra.

Ahogy leszállt az est, belépett egy mariachi zenekar. Mateo kezet nyújtott Valeriának.

– Táncol velem, Cárdenas asszony?

– Csak ígérd meg, hogy nem pisilsz belém.

—Nincs csodákat ígérhetek.

A lány nevetett és beleegyezett.

A tölgyfa alatt táncoltak, miközben Emiliano Doña Teresa karjaiban nyitott szemmel követte a fényeket.

Ez a család írásos stratégiával kezdte, hogy meggyőzze a bírót. Pontosan akkor vált valósággá, amikor már nem használtak papírmunkát mások helyett döntéshozatalhoz.

És amikor hónapokkal később a narancsfák fehér virágokba borultak, Mateo ismét feltett egy kérdést Valeriának mindenki előtt.

Ezúttal megvárta a válaszát, mielőtt egyetlen lépést is tett volna.

Milyen érzés volt elolvasni ezt a történetet? Ha megérintett vagy érdekesnek találtad, ne felejtsd el megosztani, hogy minél több ember felfedezhesse. ❤️

Még sok izgalmas történet vár rád. Görgess lejjebb, és kattints a „Továbbiak Jerrytől” gombra, hogy folytathasd. Köszönjük, hogy elolvastad! 👇