„Nem kérek házasságot… csak a vezetékneved hat hónapig” – mondta a magányos fiatal nőnek.
– Nem azért vagyok itt, hogy a szerelmedet kérjem. Azért vagyok itt, hogy megkérjelek, legyél hozzám feleségül hat hónapra.
Isabel mozdulatlanul tartotta az öntözőkannát. A kapu előtt Andrés Mendoza, a Las Jacarandas ranch tulajdonosa állt, kezében a kalapjával, nyolchónapos kisfia pedig a mellkasának dőlve aludt.
1956-ot írtunk. San Gabrielben, egy nyugat-mexikói városban a titkok rövidebb ideig tartottak, mint a frissen sült kenyér. Isabel tudott Andrés nehézségeiről az exfeleségével, de soha nem gondolta volna, hogy ezek eljutnak majd az otthonába.
„És akkor mit csinál velem?” – kérdezte. „Visszaad, mint egy kölcsönvett szerszámot?”
Lesütötte a tekintetét.
–Akkor rajtad múlik. Ha el akarsz menni, beadjuk a válókeresetet.
Isabel a földön hagyta az öntözőkannát.
29 éves volt, és apja halála óta vezette a Los Azahares farmot. Édesanyja egy másik lányával Guadalajarában élt. Isabel tartotta a narancsfákat, a három tehenet és Don Eusebiot, a munkást, aki gyerekkora óta ismerte.
Megtanulta, hogyan kell aratni, kerítéseket javítani, és bezárni az ajtót a férfiak előtt, akik egy egyedülálló nőt elérhető nőnek néztek.
– Kérlek, légy egyértelmű, Don Andrés.
Elrendezte a gyerek kék takaróját.
A kisfiú neve Mateo volt. Édesanyja, Patricia, öt hónappal korábban hagyta el a ranchot. A házasság már felbomlott, de még mindig vitatkoztak arról, hogy ki fog lakni a gyerekkel. Egyelőre Andrés hétvégén látta el.
A végleges döntés 6 hónapon belül megszületne.
„Az ügyvédem megkérdezte, hogyan fogom kezelni a házat, amíg dolgozom” – magyarázta. „Vannak beosztottjaim, de úgy véli, hogy a házasság stabilitást mutatna.”
– És szerinted a feleséget azért szerzik meg, hogy kitöltsenek egy dossziét?
Andrés tiltakozás nélkül fogadta a kérdést.
– Nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg őket abban, hogy elvigyék a fiamat.
Mesélt neki az elmulasztott kézbesítésekről, a téren való várakozásról és Patricia címváltozásairól.
Isabel a gyerekre nézett. A fiú az apja ingét fogva aludt, egyik kezével.
– Miért pont én?
– Mert tartod a szavad. Mert tudod, hogyan kell házat és farmot vezetni anélkül, hogy bárki döntéseket hozna helyetted.
– Akkor meg kell értened, miért mondok nemet.
Andrés bólintott. Nem ajánlott fel pénzt, és nem is erősködött. Lassan felpattant a nyeregbe, védve a gyereket, és ellovagolt a fák között.
Isabel visszament a virágcserepeihez. Kétszer is megöntözte ugyanazt.
A következő vasárnap, a mise után, a kioszknál találta.
A kézbesítésnek 18:00-kor kellett volna történnie. Már 18:30 volt.
Andrés a térdén tartotta a kalapját, a lábánál pedig egy zacskó pelenkát. Időnként felállt, hogy ringassa Mateót, aki kezdett nyugtalanná válni.
Izabella azon gondolkodott, hogy folytatja-e az útját.
Maradt.
Este 8:10-kor egy szürke autó érkezett. Patricia felnevetett, de a mosoly eltűnt az arcáról, amikor meglátta őket.
-Elromlott az autó.
Andrés felállt.
– Küldhetnél egy üzenetet.
– Nem fogom az életemet azzal tölteni, hogy magyarázkodok.
Felvette a gyereket. Amikor meglátta, az arca ellágyult, bár azonnal dühösen fordult vissza Andrés felé.
–Ricardóval megyek Guadalajarába. Van ott egy állásom. És amikor tudok, Mateót is magammal viszem.
– Először ezt kell megoldanunk.
– Belefáradtam abba, hogy arra várok, hogy te oldd meg az életemet.
Az autó eltűnt a főutcán.
Isabel Andrésre nézett. A férfi ott állt, és a kezében a gyerek táskáját tartotta.
Azon az éjszakán nem aludt.
Megértettem Patriciát: egy fiatal, kimerült nő, aki alig várta, hogy elhagyja a várost, ahol mindenkinek megvolt a véleménye. De láttam már apát is, aki órákig várt anélkül, hogy bevonta volna a gyermekét a beszélgetésbe.
Hajnalban Las Jacarandasba ment.
Andrés egy csikót vizsgálgatott a karám mellett.
– Megfontoltam a javaslatodat – mondta Isabel. De meg kell hallgatnod a feltételeimet.
Felmondott az állásából.
Külön szobákban alszanak majd. Megtartja a farmját, és hetente kétszer meglátogatja. Nem kap pénzt a házasságáért. És mindenhez hozzáférhet, ami a Mateo körüli jogi csatározással kapcsolatos.
– Ha valamit titkolsz előlem, akkor elmegyek.
Andrésnek alig kellett egy pillanat, hogy válaszoljon.
—Elfogadom.
Isabel jóval később emlékezett arra a szünetre.
Az ügyvéd, Mr. Robles, egy papír és nyirkos fa szagú irodában fogadta őket.
Izabella egyértelmű volt.
–Nem fogok kitalálni egy kapcsolatot, és nem ígérek senkinek olyan érzéseket, amiket nem érzek.
Az ügyvéd levette a szemüvegét.
– Akkor be kell bizonyítanunk, hogyan él a gyerek. Tényekkel, feljegyzésekkel és olyan emberekkel, akik tanúi voltak a történteknek.
Két héttel később polgári esküvőt kötöttek.
Doña Mercedes, Andrés szakácsnője, tanú volt. Don Eusebio Isabellel tartott.
Távozóban Andrés egy gyors puszit nyomott a homlokára. A lány mozdulatlan maradt.
Azon a délutánon elvitte a ládáját és négy cserép muskátlit a haciendába.
A szobájában egy rézágy és egy kertre néző ablak volt. Vele szemben Andrés szobája. A két ajtó között akkora távolság volt, amit egyikük sem léphetett át.
Az első éjszaka Isabel lement vizet venni.
A konyhában volt, és egy jegyzetfüzetbe jegyezte fel a szállítási dátumokat. Kávét kínált neki.
Megpróbálta.
– Borzalmas.
Andrés felvonta a szemöldökét.
– Doña Mercedes is ugyanezt mondja.
Isabel halkan felnevetett. A férfi úgy mosolygott, mintha valami váratlan dolgot hallott volna egy olyan házban, amely hónapok óta csendben volt.
