„Nem kérek szerelmet… csak egy gyermeket. Utána elmehet” – mondta a magányos nő az idegennek, aki csak egy korty vízért könyörgött.

1. RÉSZ
—Nem akarom, hogy szeress; csak hozz teherbe, és holnap elmehetsz.

Ez volt az első igazán kínos dolog, amit Mateónak mondtam azon a délutánon, amikor megérkezett a farmomra, és vizet kért. Még most is, amikor az arcára emlékszem, ég a torkom. 33 éves voltam, egyedül éltem El Mezquitében, egy domboldalon a Jalisco hegyeiben, és olyan sokáig beszélgettem csak a csirkéimmel, egy vörös tehénnel és a lovakkal, hogy még a saját hangom is idegenül hangzott.

Mateo Lucero, egy hosszú sörényű fehér lovon érkezett. Por borította, még a szempillái is a portól voltak beborítva, a nyereg mögé egy takaró volt kötve, és úgy nézett ki, mint aki sehová sem tart, hanem mindenki elől menekül. Adtam neki vizet a kútból, és töltöttem egy vödröt Lucero számára. Amikor megkérdezte, hogy egyedül élek-e, valami elpattant bennem.

Nem mindig voltam ilyen. Az El Mezquite az apámé volt, és régen nyüzsgött az emberekkel. A bátyám egy bányaomlásban halt meg 12 másik munkással együtt. Anyám ezután elhunyt. Apám kezeletlen lázban halt meg, a másik bátyámat pedig egy bika öklelte fel a legelőn. Néhány éven belül a hatszemélyes asztalnál már csak egy ember ült. A reggelek voltak a legrosszabbak: megszokásból több embernek is kávét főztem, aztán eszembe jutott, hogy soha senki nem fog átmenni a konyhán. Még a verandán álló két hintaszék is vádolni látszott, ringatózva a szélben, mintha a szüleim még mindig beléjük ülnének.

De a seb, ami a legjobban megszégyenített, nem a családi mauzóleumban volt.

Ramiro Villaseñornak hívták.

Ramiro egy olyan család fia volt, amelynek szarvasmarhái, földjei és barátai voltak a városházán. Udvarolt nekem, amikor még hittem abban, hogy a szerelem visszahozhatja a hangokat a házamba. Az anyja, Doña Elvira, sosem kedvelt engem. Azt mondta, hogy egy szűk család nélküli nő „balszerencsét” hoz, pedig valójában a birtokomon csörgedező forrásra vágytak.

Egy nap elkezdődött egy pletyka, hogy steril vagyok. Senki sem tudta, honnan ered. Ramiro még orvoshoz sem akart vinni. Inkább a mise után, a fél város előtt bontotta fel az eljegyzésünket.

„Gyermekekre van szükségem, akik továbbviszik a nevemet. Mire jó egy nő, aki csak egy kopár, emberek nélküli tanyát tud hagyni nekem?”

Az anyja mögötte állt, és egy szót sem szólt.

– Nem vagy alkalmas nő a családalapításra, Jacinta. Félig vagy nő.

Nem sírtam előttük. Megérkeztem El Mezquite-be, becsuktam a kaput, majd lehuppantam az udvaron álló öreg mesquite fa alá. Attól a naptól kezdve nem jártam többé bulikba, misére, sőt, még a piacra sem, ha csak tehettem. Teltek az évek, és a „félig nő” kifejezés tövisként ragadt a fejembe.

Ezért amikor láttam, hogy Mateo megfordul, hogy folytassa az útját, arra gondoltam, hogy ez talán az utolsó esélyem arra, hogy gyerekem legyen anélkül, hogy újra bárkinek odaadnám a szívemet.

Mateo lassan leszállt Luceroról. Nem nevetett. Nem nézett rám vágyakozva. Elsápadt.

– Asszonyom, fogalma sincs, mit kérdezett az előbb.

– Igen, tudom. Nem kérnék tőle pénzt vagy a vezetéknevét. Még vissza sem kellene jönnie.

Addig szorította a gyeplőt, amíg az ujjpercei elsápadtak.

– Volt egy fiam.

Üresnek éreztem a mellkasomat.

Máté a földre siklott.

– Nekem is volt feleségem. Mindketten három éve meghaltak. Azóta sehol sem laktam.

A szégyentől el akartam tűnni.

– Bocsásson meg. Nem tudtam.

Mély levegőt vett, és a karámra mutatott, ahol a három csikóm még mindig vadak voltak a bátyám halála óta.

– Lószelídítő vagyok. Hadd maradjak néhány napig. Megdolgoztatom az állatokat, megjavítom, amit tudok, te pedig adsz nekem ételt és helyet az istállóban. Semmi több.

– Azok után, amit az előbb mondtam?

–Pontosan ezért. Te a magány elől menekülsz, én pedig az emlékek elől. Talán abbahagyhatnánk a futást néhány napra.

Kinyitottam a kaput.

Azon az éjszakán, miközben Lucero lélegzett a pajtában, és egy lámpa égett ott, ahol évek óta sötétség volt, nem tudtam, hogy beengedtem az egyetlen embert, aki képes volt begyógyítani a szégyenemet… és azt sem, hogy Ramiro, miután megtudja, megpróbálja elvenni tőlem a földet, a nevet, sőt még az életet is, amelyet kezdtem visszaszerezni.

Mondd el, mit tettél volna, oszd meg, ha fájt neked, és keresd a 2. részt a kommentekben, mert a legrosszabb még hátravan.

2. RÉSZ
Mateo soha többé nem említette a kérésemet. Én sem. Az első hetekben szinte nevetséges udvariassággal bántunk egymással, mintha mindketten félnénk attól, hogy újra felszakítja egymás sebeit. Ő az istállóban aludt, Luceróra vigyázott, és előttem kelt fel, hogy a három csikóval foglalkozzon.

Amit az állatokkal tettem, megváltoztatta a rájuk való tekintetemet. Soha nem ütöttem meg őket. Vártam. Körüljártam őket, halkan beszéltem hozzájuk, és hagytam, hogy közeledjenek.

„Egy megtört ló félelemből engedelmeskedik” – magyarázta. „Aki bízik, az akkor is kitart, ha nyitva hagyod az ajtót.”

Ez a mondat fájt nekem, mert megértettem, hogy Ramiro megpróbált megtörni, és hogy évek óta úgy élek, mintha még mindig a gyeplőjét hordanám a nyakamban.

Mateo megjavította a kerítéseket, kitisztította a kutat, kicserélte a tetőcserepeket, és újra beindította a régi malmot. Apránként El Mezquite már nem tűnt olyan helynek, ahol a halál vár rám. Újra elkezdtem énekelni, miközben tortillákat sütöttem. Ő is időnként újra nevetett.