Egyik este elmondta nekem az egész igazságot. A felesége, Rebecca, és a hatéves fia tűzvészben haltak meg, miközben messze vidéken dolgozott lovak bontogatásán. Amikor már csak hamu maradt utánuk, megérkezett.

– Azóta azt hiszem, ha valamit akarok, akkor elveszítem.

Nem mondtam neki, hogy sajnálom. Csak a kezemre tettem az övét.

Ezután már szavak nélkül is megértettük egymást.

A probléma az volt, hogy San Isidro is elkezdte észrevenni. Egyik vasárnap megkértem, hogy kísérjen el misére. Amint együtt átmentünk a téren, elkezdődött a suttogás. Ramiro unokatestvére, aki egy boltot birtokolt, elég hangosan mondta ahhoz, hogy halljam:

– Nézd csak. A szent már hozott egy embert a tanyára.

Doña Elvira pár lépésnyire volt tőlem. Tetőtől talpig végigmért, majd úgy nézett Mateóra, mintha a csizmáimra ragadt föld lenne.

„Még van időd megvédeni a majdnem örökölt családnevet” – mondta nekem. „Egy tisztességes asszony nem hagyja, hogy idegenek aludjanak a földjén.”

– A fiad elvesztette a jogot, hogy megjegyzést tegyen az illemtudásomra azon a napon, amikor megalázott.

Ez úgy esett, mint egy kő a város főterén. – Most először válaszoltam a nőnek, aki évekig táplálta a szégyenemet.

Vissza akartam fordulni. Mateo tartotta nekem a kengyelt.

– Ha lehajtod a fejed, azt fogják hinni, hogy igazuk van.

Között.

Három nappal később Ramiro két mezőgazdasági munkással jelent meg El Mezquite-ben. Engedély nélkül lépett be, egy gesztenyebarna lovon lovagolt, mintha még mindig lenne joga döntéseket hozni a házamban.

– Azért jöttem, hogy megmentselek ettől az ingyenélőtől – mondta, Mateóra nézve. – Még van időd elkerülni egy újabb kínos helyzetet.

Mateo mellettem állt.

– Mrs. Jacintának nincs szüksége senkire, aki megmentené tőlem.

Ramiro elmosolyodott.

– Senki vagy te. Fogd a lovad és tűnj innen!

– Akkor megyek el, amikor kéri.

Bementem a házba, elvettem apám sörétes puskáját, és üresen, de a karomon át nyitva tértem vissza.

– Én irányítok itt, Ramiro. És már elviseltem egy megaláztatást tőled. Nem lesz második.

Az arca megváltozott.

–Meg fogod bánni. Az a ranch az enyém lesz.

Elment, porfelhőt kavarva.

Azon az estén, a verandán lévő hintaszékekben ülve, bocsánatot kértem Mateótól azért, amit az első napon megkértem. Megrázta a fejét.

– Nem kértél tőlem gyereket, Jacinta. Azt kérted, hogy ne hagyjalak egyedül meghalni.

Ez volt az első alkalom, hogy a nevemen szólított.

– És már hetek óta maradni szeretnék.

Lélegzetvisszafojtva bámultam rá.

– Ne játssz velem.

Mateo térdelt le elém.

„A férfi, aki félig nőnek nevezett, egy idióta volt. Vizet adtál nekem, amikor már senkitől sem vártam kedvességet. Visszaadtál egy házat egy olyan férfinak, aki csak azt tudta, hogyan kell elmenni. Ha elfogadsz, otthon akarok maradni, nem pedig egy pajtában elbújni.”

Mielőtt válaszolhattam volna, sírtam.

-Én is szeretlek.

Megígértük, hogy összeházasodunk. Tomás atya beleegyezett, hogy segít nekünk, és meg is beszéltük a dátumot. Először engedtem meg magamnak, hogy szégyenérzet nélkül képzeljem el a gyerekeimet, pedig azt sem tudtam, hogy megszületett-e egyáltalán.

Ramiro 5 nappal az esküvő előtt válaszolt.

Egy bírósági tisztviselővel, egy ügyvéddel és egy dokumentummal érkezett, amelyet állítólag apám írt alá: egy hatalmas adósság, amelyet El Mezquite biztosított. Jelzálogjogot szereztek az ingatlanra, és szándékukban állt megindítani a végrehajtási eljárást.

„Van 15 napod, hogy ezt megoldd” – mondta Ramiro. „Persze, visszaléphetek. Csak szaladj Mateóhoz, és majd beszélünk, mint régen.”

Remegtek a lábaim, de a hangom nem.

– Inkább elveszíteném a házat.

Mateo feléje indult, én pedig megállítottam.

– Pont ezt akarja. Felingerelni és letartóztatni.

Ramiro mosolyogva távozott.

Azon a reggelen kinyitottam a ládát, amiben apám holmiját tartottam, bizonyítékokat keresve. Leveleket, nyugtákat, az eredeti okiratot találtam… és egy lezárt borítékot, amelyen Doña Elvira, Ramiro anyjának a neve állt.

Egy évekkel ezelőtt írt levél volt benne.

Egyszer elolvastam. Aztán még egyszer.

És amikor megértettem, ki találta ki a pletykát az állítólagos sterilitásomról, és miért, úgy éreztem, mintha az egész életem megváltozott volna.

3. RÉSZ
Doña Elvira levelét 14 évig őrizték apám iratai között. Soha nem bontották fel, mert meghalt, mielőtt átadta volna nekem. A keltezés néhány nappal azután történt, hogy Ramiro megalázott a téren.

– Don Ignacio – kezdte –, tegyél józan észt a lányodnak. Ramiro nem vehet feleségül egy olyan lányt, akinek a birtoka megosztja a földjeinket, és ellenőrzi a forrást. Már megkértem Dr. Salcedót, hogy mondja meg, Jacinta valószínűleg nem lesz képes gyereket szülni. Ha eladja El Mezquitét, akkor elfelejthetjük az ügyet.

Le kellett ülnöm.

Nem volt diagnózis. Soha nem is volt.

Doña Elvira fizetett egy orvosnak, hogy a hazugságot ítéletté formálja, Ramiro pedig inkább elhitte, mert így kivonhatta magát a kötelezettség alól anélkül, hogy beismerné, a családja a földjeimet akarja.

Mateo elolvasta a levelet, majd hirtelen felállt.

– Megkeresem őt.

-Nem.

– Jacinta, tönkretették az életedet.

– És ha eltalálod, a tiédet is elpusztítják.

Most először nem bosszút akartam. Bizonyítékot akartam.

Másnap reggel Ernesto Gálvezzel, Tomás atya által ajánlott fiatal ügyvéddel mentünk Tepatitlánba. Átnézte az állítólagos adósságelismerést, magát az okiratot, apám régi aláírásait és a levelet.