„Két kérdés van itt” – mondta. „Az első az embargó leállítása. A második pedig annak bizonyítása, hogy dokumentumokat hamisítottak. És ez a levél megmagyarázhatja, hogy miért.”

Kézírás-elemzést kért, megtalálta apám bankszámlakivonatait, és érdeklődött a Vagyonnyilvántartásban. Az állítólagos adósságot soha nem jegyezték be, nem szerepelt semmilyen hagyatéki leltárban, és a dokumentumon lévő aláírás egyértelmű eltéréseket mutatott.

De Ramirónak családja, pénze és kapcsolatai voltak. Attól féltem, hogy ez elég lesz.

A meghallgatás napján Mateóval, Tomás atyával és apám négy régi ismerősével utaztam. Előző éjjel nem aludtam. Mateo sem.

„Ha veszítünk, máshol kezdjük” – mondta nekem hajnalban. „De együtt.”

Ez nagyobb lelki békét adott, mint bármilyen írás.

Ramiro ügyvédje szólalt meg először. Apámat egy kétségbeesett emberként mutatta be, aki titokban elzálogosította az egész vagyonát. Aztán Ernesto letette az eredeti okiratot, apám három levelét, néhány nyugtát és a szakértői jelentést az asztalra.

„Az Ignacio Navarro úrnak tulajdonított aláírás nem a sajátja” – magyarázta. „És van még valami: a feltételezett dokumentumhoz használt papírt csak évekkel az itt látható dátum után kezdték árusítani.”

Láttam, hogy Ramiro az ügyvédje felé fordul.

Az utolsó csapást egy hivatalnok mérte rá, aki korábban abban az irodában dolgozott. Ernesto két nappal korábban találta meg. Azt vallotta, hogy arra utasították, hogy kávéval öregítsen meg egy papírlapot, és másolja le egy régi személyi igazolványról vett aláírást.

„Ki kérte meg erre?” – kérdezte a bíró.

A férfi az ügyvédre, majd Ramiróra mutatott.

– Ők ketten.

Ramiro felkelt.

– Ez hazugság!

– Üljön le – parancsolta a bíró.

Ernesto aztán kérte, hogy mellékeljem Doña Elvira levelét. Nem akartam arra használni, hogy bebizonyítsam, lehetnek-e gyermekei. Ennek már senkit sem szabadna érdekelnie. A levél valami mást is bizonyított: a Villaseñor család évek óta próbálta megszerezni El Mezquite-t és a hozzá tartozó vizet.

A bíró hatályon kívül helyezte a vagyonommal kapcsolatos intézkedést, elrendelte a másolatok megküldését az Ügyészségnek az esetleges hamisítás és eljárási csalás miatt, és egyértelművé tette, hogy minden későbbi követelést hiteles dokumentumokkal kell alátámasztani.

Évekig képzeltem el ezt a pillanatot. Azt hittem, amikor Ramiro veszít, diadalmasnak fogom érezni magam.

Fáradtnak éreztem magam.

Amikor elmentem, a folyosón állt kétségbeesett arckifejezéssel.

– Ez itt nem ér véget.

Megálltam.

– Talán nem neked. De nekem igen.

– Nélkülem még mindig ugyanaz a szegény, magányos nő lennél.

Ránéztem, és most először nem azt a férfit láttam benne, aki meghatározta az értékemet. Egy alacsony termetű férfit láttam, akit a családneve tartott fenn.

–Ramiro, elhitetted velem, hogy a nő létének kulcsa a gyermekek nemzése. Az anyád elhitette velem, hogy a testem hibás. És olyan fiatal és olyan magányos voltam, hogy elhittem nekik. De figyelj rám jól: még ha soha nem is lesz gyermekem, akkor is teljes értékű nő ​​vagyok. Még ha elveszítem is El Mezquitét, akkor is önmagam vagyok. És még ha Mateo holnap elmenne is, soha többé nem jönnék vissza hozzád.

Matthew nem avatkozott közbe. Nem volt rá szükség.

Két héttel később összeházasodtunk.

A San Isidro temploma tele volt. Néhányan szeretetből jöttek, mások kíváncsiságból. Tomás atya karján léptem be, mert már nem volt apám vagy testvéreim, akik elkísérhettek volna. Mateo kölcsönöltönyben volt, és annyira ideges volt, hogy amikor meglátott, még a keresztet is elfelejtette vetni.

Amikor odaértem hozzá, azt suttogta:

– Azt hittem, az életemet meneküléssel fogom tölteni.

– És azt hittem, hogy az életemet várakozással fogom tölteni.

– Akkor már eleget vesztegettük az időt.

Ott nevettem az oltárnál.

A szertartás után szomszédokkal és barátokkal vacsoráztunk az El Mezquite-ben. Néhányan azok közül, akik eddig suttogtak, voltak annyi tisztességesek, hogy odajöttek és bocsánatot kértek.

Egy hónappal később Doña Elvira meglátogatott.

Egyedül érkezett, sofőr vagy segítők nélkül. Idősebbnek látszott.

– A levél nem neked szólt – mondta.

– De az életemről beszélt.

– Meg akartam védeni a fiamat.

– Nem. A fiát és az én földemet akarta irányítani.

Azt kérte, hogy vonjak vissza minden ellene felhozott vádat. Azt válaszoltam, hogy a hatóságok majd a bizonyítható bizonyítékok alapján döntenek. Aztán azt tette, amit soha nem képzeltem: engem hibáztatott.

– Ha eladtad volna, semmi sem történt volna.

Nem sikítottam. Kinyitottam a kaput.

– Nem foglak megvédeni a következményektől, amiket te magad vetettél el.

Azon az éjszakán sírtam. Nem dühből, hanem azok miatt az évek miatt, amiket azzal töltöttem, hogy gyűlöltem a testemet egy hazugság miatt.

Mateo megölelt.

– Nem kell gyerekünk ahhoz, hogy család legyünk.

– Komolyan mondod?

– Már volt egy fiam. Teljes szívemből szerettem, és az elvesztése majdnem megölt. Ha az élet nem küld nekünk még egyet, akkor sem fogom kevésbé szeretni sem ezt a házat, sem téged.

Ez az, ami végre meggyógyított bennem valamit.

Ezért nem akartam reménykedni, amikor négy hónappal később szédülni kezdtem. Azt hittem, csak fáradtság. Aztán már nem ízlett a bab, amit egész életemben ettem, és egy szomszéd mosolyogva nézett rám.

– Jacinta, menj el orvoshoz!

Egyedül mentem, mert féltem Mateót magammal vinni és üres kézzel visszajönni.

Az orvos átnézte a tanulmányaimat, és elmosolyodott.

– Terhes vagy.

Mozdulatlanul maradtam.