Azzal a fürdőszobába viharzott, majd pár perc múlva egy teli neszesszerrel és a táskájával kilépett a házból. A faajtó tompa, nehéz puffanással záródott be mögötte. A zár kattanása úgy visszhangzott a hűvös alkonyatban, mint egy korszak vége.

3. Rész: A zuhanás

Odakint a szél már a késő őszi esőt hordta. Evelin a bőröndjeit rángatva botorkált a sötétedő utcán. A telefonja folyamatosan csörgött a táskájában: Roland volt az. A férfi, akiért feladta az emberségét, aki hónapokon át duruzsolta a fülébe, hogy az anyja csak felesleges kolonc a nyakukon, és hogy az a hatalmas, belvárosi villa végre kettejüké lehetne, ha a vénasszony „eltűnne az útból”.

Evelin remegő ujjakkal vette fel a telefont.
– Roland… drágám… – csuklott el a hangja.
– Na, mi van már? Hol vagy? – szólt bele a férfi türelmetlenül egy zajos bár háttérzajából. – Bepakoltál a házba? Mikor mehetek át a cuccaimmal? A garázst kiürítetted a motoromnak?
– Roland… baj van. Az anyám… visszajött. Nem egyedül van. Itt van az unokaöccse, meg egy ügyvéd. Átíratta a házat. Kiraktak az utcára…
Néhány másodperces fojtogató csend következett a vonal túlsó végén. Még a háttérben szóló zene is elhalkulni látszott.
– Hogy mit csináltál? – kérdezte Roland, és a hangjából teljesen eltűnt az a mézesmázos báj, amivel heteken át kényeztette a nőt. – Átíratta a házat? Szórakozol velem, Evelin?! Azt mondtad, a nevedre van írva az egész vagyon! Azt mondtad, a tied a villa, és a tied lesz a megtakarítás is!
– Azt hittem, így lesz! Anya sosem mert ellenkezni velem! De most… Roland, kérlek, gyere értem a kocsival! Fázom, ázom az esőben, nincs hová mennem…
– Te tényleg egy idióta vagy – nevetett fel gúnyosan a férfi. – Még egy vénasszonnyal sem bírsz el? Hát akkor oldd meg a problémáidat magad, édesem. Én nem egy nincstelen cselédet kerestem, akinek még albérletre sincs pénze. Ne merj többé felhívni ezen a számon!
A vonal megszakadt.

Evelin némán bámulta a sötét kijelzőt. A fülében még ott lüktetett a sípoló hang. Megpróbálta visszahívni, de a szám már nem volt kapcsolható; Roland letiltotta.

A lány ott állt a járdán, a szakadó esőben, a luxusbőröndjei mellett, amelyeket még a hitelkártyájára vett, amit mostanra teljesen kimerített. A drága kabátja átázott, a sminkje fekete csíkokban folyt le az arcán. Felnézett a csillagok nélküli, ólomszürke égre, és a szél süvítésében mintha visszhangzani hallotta volna a saját hangját, amit három nappal ezelőtt vetett oda az édesanyjának a pusztaságban: „Nem bírom ezt tovább. Csak teher vagy nekem.”

Most ő maga lett a teher. Egy senki, egy fedél nélküli idegen a saját szülővárosában.

Az elkövetkező hónapok pokoli kálváriát jelentettek Evelin számára. Nem voltak igazi barátai; a felületes ismerősök, akikkel a drága koktélbárokban nevetgélt, amint megneszelték a bukását, egymás után fordultak el tőle. Egyikük sem akart befogadni egy olyan nőt, akiről az egész városban elterjedt a hír: képes volt kitenni a saját édesanyját az út szélére. A pletyka úgy terjedt, mint a futótűz, bekebelezve a jó hírét, az állását, mindent.

Egy külvárosi, dohos munkásszállón kötött ki, egy ágyrajáró szobában, ahol három másik nővel osztozott egyetlen rozsdás mosdókagylón. Éjszakai műszakot vállalt egy csomagolóüzemben, ahol hideg raktárakban, tizenkét órán át állt a szalag mellett, éhbérért. A keze, ami korábban a legfinomabb kézkrémekhez volt szokva, kisebesedett a kartondobozoktól és a ragasztószalagoktól; a háta úgy sajgott a nap végére, hogy sokszor sírva aludt el a nyirkos matracon.

Minden egyes nehéz doboz felemelésekor, minden egyes fagyos hajnalon, amikor a buszmegállóban reszketett a jeges szélben, az édesanyja arca lebegett a szeme előtt. Végre megértette. Megértette a fájdalmat, az elhagyatottságot, a méltóság elvesztésének a kínját. A sors nem vert rá láncokat, nem záratta börtönbe; egyszerűen csak megitatta vele ugyanazt a keserű poharat, amit ő nyújtott az anyjának.

4. Rész: A megbékélés háza

Eközben a régi villában újra kigyúltak a fények, de ez a fény már nem a magány és a félelem hideg derengése volt. Dániel tartotta a szavát. Nem eladta a birtokot, és nem is tette rá a kezét a maga javára: létrehozott egy alapítványt, amelyet Margit néni tiszteletére nevezett el.

A hatalmas ház alsó szintjét átalakították. Kényelmes, világos közösségi térré varázsolták, ahol a környék magányos, idős emberei gyűlhettek össze napközben. Volt ott könyvtársarok, forró tea, meleg ebéd, és ami a legfontosabb: odafigyelés. Emberek, akikkel lehetett beszélgetni, akik megfogták egymás kezét, ha fájt a múlt.

Margit kivirágzott. Bár az évei és a megpróbáltatásai ott hagyták nyomukat a járásán, a tekintetéből eltűnt a riadt, félszeg szomorúság. Ő lett a ház lelke. Kötött, teát főzött a többieknek, süteményt sütött a vasárnapi délutánokra, és a gyerekek, akik a szomszédból átjártak a kertbe játszani, úgy szerették, mintha a saját nagymamájuk lenne.

Dániel hetente többször meglátogatta, ellenőrizte a ház ügyeit, felügyelte a felújításokat, és mindent megadott az idős asszonynak, amire csak szüksége volt. Margit végre békében aludt el esténként.