A hidegháború három hétig tartott. Alejandro csapdákat állított neki: olyan dokumentumokat kért, amelyek nem léteztek, egymás utáni megbeszéléseket szervezett. Valeria mindent sebészi pontossággal kezelt. Az ellenségeskedés lassan furcsa dinamikává alakult. Egyenlő félként tárgyaltak az üzleti ügyekről. Alejandro elkezdte lemondani az üzleti ebédeket, csak hogy maradhasson és átnézhesse vele a jelentéseket, és harsányan nevetett, amikor Valeria tiszta számokkal nyerte a vitákat. Az egész iroda észrevette. Másképp nézett rá. Már nem a kézbesítő lányt látta benne; a legzseniálisabb nőt, akit valaha ismert.

De a mese a negyedik héten szertefoszlott. Camila, Alejandro menyasszonya, egy ingatlanmágnás lánya, megjelent a 23. emeleten. Magas, szőke, dizájnerzakóban és káprázatos gyémántgyűrűben várta Valeriát a kávégépnél. „Nem szeretek kerülgetni, cicus” – mondta Camila dühös mosollyal. „Ne fűzz nagy reményeket. Alejandro nem olyan emberekkel házasodik, mint te. Pontosan tudom, mit csinálsz. Áldozatot játszol, szerényen viselkedsz, hogy elnyerd a szimpátiáját. Maradj távol.”

Valeria, alig megőrizhető nyugalommal, befejezte a teáját. „Nem én kértem meg a vőlegényét, hogy hozzám menjen feleségül. Az alkalmazottja vagyok. És a próbaidőm egy hét múlva lejár. Csak ennyit kérek tőle.” De mire Valeria visszaült a helyére, Camila mérge már hatott. Megfogadta magának, hogy jeges falat emel maga és Alejandro közé. Nem akart valami gazdag kölyök kalandja lenni.

Csütörtök este, a próbaidő vége előtti napon az iroda üres volt. Alejandro egy ünnepi vacsorán volt Camila szüleivel. Valeria a Maquinaria Hausszal kötött főszerződést tekintette át, egy német céggel, amely 380 millió pesóért szállítana nehézgépeket az új monterreyi raktárba. Az ügyvédek mindent jóváhagytak. A szerződést másnap délben írnák alá.

Valeria a 94. oldal 6. függelékének apró betűs részéhez ért. „Ha a vevő nem tudja átvenni a berendezést a kijelölt raktárban, a késedelem minden napján a teljes érték 1%-ának megfelelő kötbért fizet.” Valeria ezt az információt összevetette a monterreyi építési jelentéssel. Az építőipari cég négy hónappal késett az alapozási problémák miatt. Háromszor is elvégezte a számítást. Az eredmény lélegzet-visszafojtva nézett rá. Ha Alejandro holnap aláírná ezt, a négy hónapos késedelem csak kötbér formájában 45 millió pesóba kerülne nekik. A cég csődbe menne.

Este fél 11 volt. Valeria elővette a mobiltelefonját, és felhívta Alejandrót. Az üzenetrögzítő egyenesen hozzá ment. Sürgős üzenetet küldött neki: „Holnap ne írjon alá semmit. 6.14. záradék. Élet-halál kérdése.” Nem érkezett válasz. Valeria remegve rogyott a recepciós kanapéra, fekete zakóját szorongatva. Tudta, hogy másnap pokol fogja elszabadulni, és az idő fogyott; a bomba hamarosan felrobban, és csak ő tartotta a detonátort, ami arra kényszerítette, hogy szembenézzen a legfájdalmasabb igazsággal.

3. RÉSZ

Pénteken reggel 7:58-kor Alejandro kilépett a liftből. Valeria sápadtan, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, blúza pedig gyűrött volt. Nem ment haza. „Itt aludtál?” – kérdezte meglepetten. Valeria nem válaszolt; egyszerűen két mappát tett a nehéz mahagóni asztalra. Az elsőben a hónapban rábízott összes feladat zárójelentése szerepelt. Minden elvégezve. A második mappa a német szerződés 94. oldalán volt nyitva, a 6.14-es záradék piros tintával bekarikázott, mellette pedig a monterrey-i építkezés késedelmi jelentése.

Alejandro felolvasta Valeria kézzel írott számítását egy füzetlapon: 45 millió peso veszteség. Elsápadt. Felvette a telefont, és követelte, hogy a teljes jogi osztály és a vezetőség azonnal jöjjön fel. A következő öt óra kaotikus kiabálás-, Németországba irányuló hívások és az ügyvédek izzadásának zűrzavarában telt. A monterreyi építőipari cég elismerte, hogy a késedelem valós. A sarokba szorított német cég beleegyezett, hogy módosítja a záradékot, és a szállítást a projekt befejezéséhez köti.

Délután kettőre a válságot semlegesítették. Az ügyvédek lehajtott fejjel hagyták el az irodát. Alejandro és Valeria magukra maradtak a vihart követő csendben. Ránézett a számokkal ellátott papírlapra, majd a lányra. – Nos – mondta rekedten –, ezúttal nem volt kávé az ingemen. Felvettem, Valeria. Állandó állás, vezetői fizetés. A HR-osztály hétfőn adja át a szerződést.

Kimerülten bólintott. Formálisan kinyújtotta a kezét. – Köszönöm. – Alejandro elfogadta, de nem engedte el. Másodpercek teltek el. Keze meleg és nagy volt, és olyan intenzitással nézett rá, hogy Valeria levegő után kapott. A szobában olyan nagy volt a feszültség, hogy késsel is el lehetne vágni. Valeria először a kezét húzta vissza, eszébe jutott Camila szavai. – Hazamegyek aludni. Hétfőn kilenckor találkozunk.

Valeria szombat délutánig aludt. Amikor felébredt, katasztrofális részletre döbbent rá: hétfő reggel első dolga volt a bankban időpontot foglalni, hogy az új fizetéséből átütemezze anyja adósságát, de az összes bankszámlakivonatot az íróasztal fiókjában hagyta. Gondolkodás nélkül felszállt a metróra, és Santa Fébe vitte. Már majdnem este nyolc óra volt. A biztonsági őr, aki már ismerte, beengedte. A 23. emelet sötét volt, kivéve Alejandro irodájából beszűrődő fényt, amelynek ajtaja résnyire nyitva volt.

Valeria lábujjhegyen osont az asztala felé, amikor meghallotta Camila éles, dühös hangját. Pár lépésnyire az ajtótól megdermedt.

„Lemondtad a szüleimmel a Valle de Bravóba tartó utat egy hülye szerződés miatt!” – kiáltotta Camila. „Mindig csak munka van, Alejandro! Elegem van!”

– Camila, csak egyszer fogom megkérdezni – mondta Alejandro kimerülten és üresen. – Szeretsz engem?