Nehéz csend lett. Aztán Camila keserűen felnevetett. „És mit kellene szeretnem? A kutyaszerű természetedet? A munkahelyi megszállottságodat? Három éve elvisellek, mert te vagy Alejandro Montenegro. Ha nem lenne ez a céged, ha nem lenne ennyi pénzed, semmiért sem pazarolnám rád a fiatalságomat.”

Valeria eltakarta a száját a kezével. Csak a légkondicionáló zümmögése hallatszott. Az ajtó repedésén keresztül Valeria látta, ahogy Camila drámai dührohamában letépi háromkarátos eljegyzési gyűrűjét, és az asztalhoz csapja.

Alexander nem kiabált. Nem könyörgött. Halálos nyugalommal vette az ujjai közé a gyűrűt. „Pontosan azt mondtad, amit gondoltál” – felelte. És most először nyújtotta felé a kezét a gyűrűvel, elutasítva azt. „Akkor nem kell többé eltűrnöd engem. Menj.”

Valeria nem várta meg, mi történik. Szíve a torkában vert, nesztelenül kinyitotta a fiókot, elővette a mappáját, és a liftek felé rohant, egyetlen hang nélkül lépkedve a szőnyegre. Hazafelé menet sírt. Azért sírt, mert az öt hét alatt beleszeretett. A nevetésébe, az intelligenciájába, abba, ahogyan tisztelte őt. De tudta, hogy ha most odalép hozzá, az egész iroda azt fogja mondani, hogy a „mászó kézbesítőlány” szegte meg a főnök eljegyzését. Ez Camilát bizonyítaná. Ő lenne a „másik nő”. És Valeriának túl sok méltósága volt ahhoz, hogy vigaszdíj vagy vállalati pletykák tárgya legyen.

Döntést hozott. Hétfőtől Alejandro Montenegro lesz a kizárólagos főnöke.

A következő napok furcsák voltak. A szakítás híre futótűzként terjedt. Camila soha többé nem tette be a lábát az épületbe. Alejandro távolságtartó, professzionális, teljesen belemerült a munkájába. Valeria ugyanezt tette. Négy hónap telt el. Valeriát előléptették a belső ellenőrzés vezetőjévé, saját irodával a 22. emeleten, és havi 150 000 peso fizetéssel. Felmondott a légkondicionáló műhelyben, és leállította az élelmiszer-kiszállítást. Az adóssága, amely egykor leküzdhetetlen szörnyetegnek tűnt, gyorsan csökkent, mert a havi kötelező törlesztőrészlet háromszorosát fizette.

Ő és Alejandro alig látták egymást a közgyűléseken. Alejandro felvett egy új asszisztenst, egy nagyon hatékony, ötvenes éveiben járó nőt, de valahányszor Alejandro kilépett a liftből, tekintete ösztönösen Valeria régi íróasztalára tévedt a recepción.

Egy csütörtök délután, a negyedik hónap végén, Valeria egyedül volt az irodájában, és néhány táblázatot nézett át. Az ajtó nyitva volt.

– Jó estét! – mondta egy hang. Valeria felnézett. Alejandro az ajtófélfának támaszkodott.

„Mr. Montenegro, valami baj van?” – kérdezte, megőrizve a hivatalos hangnemet.

„Már nem vagy az asszisztensem. A pénzügyi igazgatónak jelentesz, nem nekem. Már nem vagyok a közvetlen főnököd” – mondta, miközben lassan belépett.

„Tudom. Miről van szó ez az egész?”

Alejandro vett egy mély lélegzetet. „Tudni szeretném, hogy szeretnél-e velem vacsorázni szombaton. És nem a munkáról beszélni.”

Valeria letette a tollat ​​az asztalra. Hosszan nézett a férfi szemébe. Teljes szívéből igent akart mondani, de halványan elmosolyodott. „Nem.”

Alejandro pislogott, őszintén megdöbbenve. Egyértelmű volt, hogy nincs hozzászokva az elutasításhoz. „Miért?”

– Mert túl könnyű lenne neked – felelte Valeria, karba font karral. – Egy hónapig pokollá tetted az életemet. Szerződéseket dobáltál a képembe, megaláztál a vezetők előtt, szombaton és vasárnap is be kellett járnom. Most rajtad a sor, hogy egy kicsit szenvedj.

Alejandro hangosan, nyíltan felnevetett, ami annyira hiányzott neki. – És meddig kell még szenvednem?

– Majd meglátjuk – mormolta, és lesütötte a szemét, hogy elrejtse mosolyát.

Másnap, amikor Valeria reggel 8:50-kor megérkezett az irodájába, egy nagy, fedővel ellátott kapucsínóspoharat talált az asztalán. Alatta egy sárga Post-it cetlit Alejandro félreismerhetetlen kézírásával: „1. nap. Szenvedek.”

Hétfőn megjelent egy újabb pohár. „4. nap. Számítanak a hétvégék?”

Szerda: „6. nap. Az új asszisztensem megkérdezte, hogy miért veszek kávét, ha nem iszom meg. Nem tudtam, mit mondjak.”

A 22. emeleten mindenki észrevette. A titkárnők fogadásokat kötöttek, hogy a könyvvizsgálói vezető hány napig bírja ki, mielőtt feladja.

Csütörtök reggel megérkezett a hetedik pohár. A cetlin egyszerűen ez állt: „7. nap”.

11:30-kor Valeria felment a lifttel a 23. emeletre. Egyenesen Alejandro irodájába ment. A férfi éppen néhány e-mailt olvasott. Valeria letette a bontatlan kapucsínót az asztalára. „Szombat. Este 7-kor” – mondta. „Én választom ki a helyet.”

Szombaton hét órakor Alejandro Montenegro farmerben és egyszerű pulóverben ült egy kis oaxacai étteremben Valeria lakása közelében, és egy műanyag asztalnál evett tlayudát. „Azt hittem, választasz egy éttermet Polancóban, hogy sokat fizessek” – viccelődött.

– Pénzügyi szakember vagyok – felelte Valeria. – Nem pazarlom a pénzt, még a tiédet sem.

Azon az estén mindenről beszélgettek. Valeria anyjáról, az adósságokról, Alejandro magányáról a látszatvilágában. És vacsora közben Valeria bevallotta, hogy hallotta a Camilával folytatott veszekedést. „Ezért távolodtam el négy hónapig” – mondta halkan. „Nem akartam én lenni a kifogás, vagy a „másik nő”.”

Alejandro megfogta a kezét a műanyag asztalon. „És nem akartam, hogy te legyél a mentőövem. Biztos akartam lenni benne, hogy tiszta az életem, mielőtt közelebb kerülnék hozzád. Úgy tűnik, mindketten a megfelelő pillanatra vártunk.”

Egy évvel a vacsora után Valeria elvégezte az utolsó elektronikus átutalást a bankba. Anyja adóssága nulla volt. Alejandro tucatszor könyörgött neki, hogy hadd fizesse ki, de anyja kereken visszautasította. „Az én harcom, Alejandro” – mondta neki. Azon az estén, amikor megérkezett a banki elszámolásról szóló levél, Alejandro megjelent Valeria lakásán egy tortával és egy üveg pezsgővel. Valeria addig sírt, amíg ki nem fulladt a lélegzete, de ezúttal végre a tiszta szabadság könnyei hullottak.