Még két év telt el. Egy esős szombaton Alejandro tetőtéri lakásának konyhájában voltak, ahová Valeria hat hónappal korábban költözött. Vacsora után Alejandro bement a konyhába, és két fedeles kartonpapír kávéscsészével tért vissza a lenti kávézóból. Az egyiket Valeriának adta, a másikat megtartotta magának.
Valeria összeszűkült szemmel nézett rá. – Kávé este tízkor? Ilyenkor nem iszol kávét.
– Szimbolikus – mondta. És mielőtt Valeria megérthette volna, mire gondol, Alejandro letérdelt.
Valeria idegesen felnevetett. – Viccelsz?
– Komolyan mondom – mosolygott, és elővett egy kis bársonydobozt a zsebéből. Kinyitotta. A gyűrű elegáns, visszafogott és gyönyörű volt. Semmi sem hasonlított Camila gyűrűjének groteszk hivalkodásához. – Valeria, akkor jöttél az életembe, amikor elütöttelek a teherautómmal, tönkretettem az állásodat, és rád ordítottam az utcán. Egy idióta voltam.
– Nagyon romantikus volt a beszéded – gúnyolódott, és a szeme megtelt könnyel.
„Tudom. Valeria Navarro, hozzám jössz feleségül?”
Valeria drámai szünetet tartott. Először a gyűrűre nézett, majd a férfira, végül a kezében lévő kávéscsészére. Lassan kihúzta a dugót, és veszélyesen közel tartotta a férfi fehér ingéhez.
Alejandro szeme elkerekedett. „Valeria, ne!”
Hangosan felnevetett, letette a kávéját az asztalra, és a férfi karjaiba vetette magát. „Igen. Igen, feleségül foglak venni.”
Alejandro megkönnyebbülten felsóhajtott, felállt, és felhúzta a gyűrűt az ujjára. Valeria felvette a kávéját, és belekortyolt. Grimaszolt. Americano, fekete, cukor nélkül. Az a fajta kávé, amit Valeria szeretett. Sosem tanulta meg értékelni a keserű ízét, de megtanulta szeretni őt, azt a férfit, akiről valaha azt gondolta, hogy három napig sem bírja az irodájában, és akinek most az egész életét szenteli.
