– A bíróságon „annak a lánynak” nevezted.

– Dühös voltam.

– Nem. Biztos voltál benne, hogy egyedül vagyok.

Álvaro hallgatott.

– Ez tetszett neked – folytatta Claudia. – Nem mintha véletlenül múlott volna rajtad. Szükséged volt rá, hogy számítson rád, hogy fontosnak érezd magad.

– Kezdhetjük újra.

-Jelenleg?

Claudia halkan felnevetett.

– Miután megtudtam, hogy Santiago Valcárcel unokája vagyok.

– Ennek semmi köze ehhez.

– Akkor már akkor meg kellett volna javíttatnod, amikor csak 63 euróm volt.

Álvaro nem talált választ.

Klaudia felkelt.

– A Vega-ügyet Vega szem előtt tartásával fogjuk megoldani. De te és én már jóval azelőtt véget vetettünk a dolgoknak, hogy egy bíró papírra vetette volna.

Egy évvel később Claudia visszament dolgozni.

Santiago állást ajánlott neki a csoporton belüli egyik vállalat kommunikációs osztályán.

A nő elutasította őt.

„Néhány éven belül elintézheted” – erősködött.

Klaudia felvonta a szemöldökét.

Santiago felemelte a kezét.

– Bocsánat. Megmondtuk, hogy nem erőltetem.

– Fejlődsz.

Claudia visszatért a reklámszakmához, és egy idő múlva két korábbi kollégájával megalapított egy kis ügynökséget.

Santiago létrehozott egy alapot Vega számára, és egy másikat Claudia számára, de a dokumentumok lepecsételve maradtak, amíg úgy nem döntött, hogy átnézi őket Martával.

A kapcsolatuk sem varázsütésre vált tökéletes családdá.

Voltak megbeszélések.

Fájdalmas kérdések merültek fel.

Voltak napok, amikor Claudia dühös volt arra gondolva, hogy Santiago büszkesége miatt nőtt fel az anyja nélkül, és anélkül, hogy bárkit is ismert volna a családjából.

És Santiago soha nem kérte tőle, hogy ezt felejtse el.

Öt évvel később Vega a családi ház kertjében rohangált, és „Santi dédnagyapának” szólította.

Úgy tett, mintha tiltakozna.

Tulajdonképpen minden alkalommal elmosolyodtam, amikor meghallottam őt.

Azon a délutánon Santiago felhívta Claudiát, és adott neki egy kis faládát.

Benne volt az a fénykép, amit a bíróságon láttak.

Lucía terhesen jelent meg egy kis ház előtt, feltűzött hajjal és hatalmas mosollyal.

A mondat még mindig ott volt írva a hátulján:

„Apu kedvéért. Amikor készen állsz megbocsátani, bemutatlak Claudiának.”

Lent egy második mondat állt, amelyet sok évvel később írtak.

„Későn találtam rá, de még nem késő szeretni.”

Claudia néhány másodpercig a fényképet bámulta.

Aztán megölelte a nagyapját.

Nem azért, mert Spanyolország egyik leggazdagabb embere volt.

Nem azért, mert házakat tudnék neki adni.

Nem azért, mert aznap reggel úgy lépett be a bíróságra, hogy szembeszálljon azzal a férfival, aki megalázta.

Azért ölelte át, mert Claudia 24 éven át abban a hitben élt, hogy a története egy menhelyen kezdődött.

Most már tudta, hogy Lucia már mindezek előtt is létezett.

Volt egyszer egy fiatal nő, aki levelek írása közben a hasát simogatta.

Egy anya, aki megpróbálta rávenni az apját, hogy találkozzon a lányával.

Egy befejezetlen történet, ami végre megtalálta a módját a visszatérésnek.

Klaudia néha még emlékezett arra a reggelre.

Emlékezett a kopott kismamaruhára.

A 63 euró.

Álvaro mosolya.

És ezek a szavak:

„Látni akarom, meddig bírod ki a pénzem nélkül.”

Claudia évekig összekeverte az egyedüllétet a senkiséggel.

Álvaro is.

Ez volt a legnagyobb hibája.

Mert amikor Santiago kinyitotta azokat az ajtókat, nem változtatta Claudiát értékes nővé.

Nem adott neki méltóságot.

Nem adott neki erőt.

Még jövőképet sem adott neki.

Mindez már benne volt, amikor csak 63 eurója volt, és egy kislány mozgott a szíve alatt.

Santiago csak időben érkezett meg ahhoz, hogy visszaadja neki a múltja egy darabját.

Claudia azonban úgy döntött, hogy maga írja meg a jövőt.