Odaadták neki a vőlegényt, akit egyik nővére sem akart, de később mindannyian megbánták.

1. RÉSZ
Amikor Rebeca először meglátta Mateo Salgadót, hangosan felnevetett, és azt mondta, inkább maradna egyedülálló, mint hogy hozzámenjen egy olyan férfihoz, akinek folt van varrva az ujjára.

1949-et írtunk, egy kis farmon éltünk Los Altos de Jaliscóban. Don Eusebio Cárdenas felesége halála óta egyedül nevelte fel három lányát, és bár megtartotta a vályogházat, a karámot és néhány hektár kukoricaföldet, az adósságok kezdtek egyre jobban gyűlni a nyakába.

Azon a délutánon Mateo lóháton érkezett meg. Munkásnadrágot, kopott csizmát és tiszta inget viselt, de az a könyökénél foltozott volt. Özvegyember volt, alig több mint 40 éves, és felesége halála óta egyedül nevelte hétéves kislányát, Lucíát.

Rebecca és Clarisa az ablakon keresztül figyelték, mielőtt leszállt a lováról.

– Csak nézd meg azt a lovat! – mormolta Rebecca. – Apa azt mondta, hogy jön egy földműves. Az meg úgy néz ki, mint egy mezőgazdasági munkás.

Clarisa megcsinálta a risát.

– És azok, akik előleget kérnek.

Elena, a legfiatalabb, meghallotta, miközben a konyhában kávét főzött. Nincs válasz. A gúny jobban fájt neki, mint a látogató ruhája.

Mateo levette a kalapját, mielőtt belépett, tiszteletteljesen üdvözölte Don Eusebiot, majd felállt, amikor Elena behozta a tálcát. Tiszteletteljesen nézett rá.

Miután rodeózni kezdett.

„Barátom, nem kényszerből keresek valakit, aki kimossa a ruháimat, vagy felneveli a lányomat. Újra családot akarok. Egy társat. Valakit, akivel leülhetek és döntéseket hozhatok az életemmel kapcsolatban.”

Don Eusebio először Rebecát hívta.

Még csak helyet sem foglalt.

– Minden tiszteletem mellett, apa, de nem tervezek ki tudja hová menni egy olyan emberrel, akinek több földje van, mint marhája.

Mateo lesütötte a tekintetét, de nem vitatkozott.

Később felhívták Clarisát.

– Én sem. Elég sok szegénységet láttunk már itt.

Mateo felkelt, megköszönte a kávét, és kiment a teraszra. Mielőtt felült a lovára, Don Eusebióra nézett.

– Nincs semmi baj. Jobb, ha ma bezárul egy ajtó, mint holnap kiderül, miért nem kellett volna kinyitni.

A nővérek nevettek, miközben a ló eltűnt a porban.

Elena sz

Amikor 12 éves volt, az édesanyja vizet és tortillát adott egy idegennek, aki mezítláb érkezett a ranchra. Később azt mondta neki, amit Elena sosem felejtett el: vannak emberek, akik a legjavukat egy olyan helyen tartják, ahol a szem nem látja.

Három nappal később Don Eusebio a tyúkól mellett találta meg.

– Lányom – kérdezte Mateo –, hogy hajlandó lennél-e egy kicsit jobban megismerni.

– Hát, megtarthatod a barátodat, akit senki sem akart – mondta Rebecca.

Clarisa Añaradio:

—Ami megmarad, az is megtölti a tányért.

Elena érezte, hogy ég az arca. Felment a szobájába, nemet akart mondani, csak hogy bebizonyítsa, ő is képes visszautasítani. De aznap este, egy gyertya fényénél, úgy döntött, nem hagyja, hogy a megaláztatás döntsön helyette.

Másnap reggel beszélt az apjával.

– Nem fogok igent mondani. De nem is fogok nemet mondani. Találkozni akarok vele.

Mateo a következő szerdán, majd vasárnap is visszatért. Soha nem beszélt pénzről. Elena anyjáról kérdezősködött, mit szeret olvasni, és miért hagyja mindig, hogy a nővérei befejezzék a mondatait.

Egyik délután, miközben Don Eusebio a bejárati ajtó közelében számlákat ellenőrizgetett, Mateo megszólalt:

– Hajlamos vagy megtartani magadnak a gondolataidat, hogy ne sérts meg senkit, ugye?

Elena meglepetten nézett rá. Senki sem vette észre.

Mielőtt elment, hozzátette:

– Ha valaha is igent mond, nem azért, mert azt hiszi, hogy nincs más választása. Azért, mert talált bennem valamit, amit pénzen nem lehet megvenni.

Elena elkezdett érdeklődni felőle a városban. Felfedezte, hogy egy napszámos fiának gyógyszert fizetett anélkül, hogy megemlítette volna a nevét, hogy télen tűzifát szállított egy özvegyasszonynak, és hogy aratóünnepek alatt soha nem ültette le a munkásait más asztalhoz.

Két hónappal később beleegyezett, hogy férjhez megy.

Az esküvő egyszerű volt, a Cárdenas-ranch udvarán. Rebeca nem volt hajlandó segíteni a virágoknál. Clarisa segített ugyan, de amikor elbúcsúzott Elenától, ezt suttogta:

– Ha majd megunod a fillérek számolását, gyere vissza. Itt senki sem fog panaszkodni.

Elena nem válaszolt.

A meglepetés egy órával később ért, amikor a szekér átkelt a folyón és felment egy dombra.

A túloldalon nem volt kunyhó.

Volt ott egy tanya fehér falakkal, masszív karámokkal, teli raktárakkal és ameddig a szem ellátott, szarvasmarhákkal.

Elena szóhoz sem jutva lement a földszintre.

Máté is lejött.

És amikor felé fordult, már nem egy meglepett menyasszony arckifejezése volt, hanem egy olyan nőé, aki éppen most jött rá, hogy a férfi, akihez feleségül ment, eltitkolt előle valami hatalmas dolgot.

2. RÉSZ
Elena sötétedésig várt, hogy szembeszállhasson vele. Lucía már aludt, és a konyha csendes volt, amikor leülés nélkül Mateo elé tette a csészét.

– Miért nem mondtál nekem semmit?

Máté nem tett úgy, mintha nem értené.

A San Jerónimo-ranch három generáció óta a családja tulajdonában volt. Szarvasmarhákkal, agávéültetvényekkel, egy Tepatitlán-i élelmiszerboltban lévő üzlettel és gabonaszállítási szerződésekkel rendelkezett. Nem volt szegény ember. Úgy élt, mintha a pénznek nem kellene reklámoznia magát.

„Miután a feleségem meghalt” – magyarázta –, „olyan családok kezdtek meghívni, akik korábban soha nem beszéltek velem. Egyszer hallottam, amint egy apa kiszámolja a földbirtokaimat, mielőtt a lányával még befejeztük volna a desszertünket. Attól kezdve nem a vezetéknevemmel és a számlákkal mutatkoztam be először.”