Odaadták neki a vőlegényt, akit egyik nővére sem akart, de később mindannyian megbánták.

A következő hónapokban gyakran látogatta San Jerónimót. Padokat javított, szekrényt épített és egy fészert erősített meg. Keveset beszélt, korrekt árat kért, és soha nem használta ki a gazdag család közelségét arra, hogy megemelje az árait.

Rebeca, a legidősebb, akkor kezdett kávét hordani neki, amikor a folyosón dolgozott.

Először csak rövid mondatokat váltottak.

– Kevés benne a cukor?

— Rendben van.

– Ma véget ér?

– Ha a fa együttműködik.

Aztán elkezdtek nevetni.

Clarisa vette észre először, és ő érezte magát zavarban először. Évekkel ezelőtt inkább Tomás csizmáit nézte volna, mint az arcát. Most Rebeca tekintetét figyelte, ahogy várja, hogy meghallja a biciklijének zörgését az ösvényen.

Egyik szombaton megérkezett egy unokatestvére Guadalajarából. Amikor meglátta az ablakból Tomást, akinek az ingét fűrészpor borította, biciklijét pedig a mesquite fának támasztotta, halkan felnevetett.

– Rebecca, jobbat érdemelsz.

Hirtelen csend lett.

Clarisa egy tálcát tett az asztalra.

– Jobban hogyan?

Az unokatestvér vállat vont.

– Hát… valaki, akinek magasabb a pozíciója.

Klárika nyitott ajtót.

– Ebben a házban már nem az ablakból hozzák meg a döntéseket. Itt először a kávét szolgálják fel, és az embereket megismerik, mielőtt megítélnék őket.

Rebecca elpirult. Thomas hallotta.

Ezúttal azonban nem vette fel a szerszámait.

Hónapokkal később engedélyt kért Don Eusebiotól, hogy udvarolhasson Rebecának. Nem ígért neki birtokot, állatállományt vagy rejtett vagyont. Neki sem volt semmi.

Amikor összeházasodtak, a műhely feletti szobába költöztek. Volt egy ágyuk, egy kis tűzhelyük és egy asztaluk, amit ő készített. Évekig minden fillért megszámoltak.

Rebeka boldog volt.

És ez végleg lerombolta azt az elképzelést, amely a nővéreket fiatal koruk óta irányította: hogy egy jó házasságnak kívülről gazdagnak kell tűnnie.

Clarisa is megváltozott. Végül feleségül ment Juliánhoz, egy megözvegyült öszvérhajcsárhoz, aki városok között szállított árukat. A férfinak két öszvére, egy szerény háza volt, és nyugodt természete volt. Clarisa nem kérdezte meg, mennyi vagyona van, mielőtt beleegyezett a találkozásba.

San Jerónimóban Elena tovább építette a kapcsolatot Lucíával anélkül, hogy nevet követelt volna tőle.

A lány a gazdasági udvarok, a konyha és a könyvelési könyvek között nőtt fel, amelyeket Elena Mateóval átnézett. 10 éves korára felkereste Elenát, hogy elmondja neki az iskolai problémáit. 12 évesen szeretetteljesen „Elenának” kezdte szólítani, és 15 évesen, miután egy láz miatt három éjszakán át nem ébren maradt az ágya mellett, először „Anyának” szólította.

Nem volt zene vagy beszéd.

Elena egyszerűen kisimította a nedves haját a homlokából, és így válaszolt:

-Itt vagyok.

Mateo hallotta a sírást az ajtó felől, és ki kellett mennie a folyosóra, nehogy egyikük se lássa a sírását.

A Don Eusebioval kötött megállapodás is működött, bár nem azonnal. Az első évben alig térült meg a befektetésük. A második már jobb volt. A harmadik évben a tartozás felét fizették ki. A negyedik évben Don Eusebio személyesen adta át a hitelezőnek a végső törlesztőrészletet.

Mateo soha nem akarta megtartani a földjeit.

– A megállapodás az volt, hogy betakarítod a termést, nem pedig az, hogy megtartod, ami a tiéd.

Don Eusebio a saját farmján öregedett meg, kevesebb állattal, mint korábban, de senkinek sem tartozott semmivel. Sok évvel később ágyában halt meg, lányai és unokái körében.

A virrasztás éjszakáján Rebeca megtalálta apja régi, foltozott ingét egy bőröndben. Sokáig nézte.

„Nem kell sok ahhoz, hogy valaki hibázzon egy emberrel kapcsolatban” – mondta.

Klárika megértette.

– Néha egy folt. Néha néhány cipő.

Elena nem válaszolt. Felvette az inget, gondosan összehajtotta, majd eltette.

Mateo is megöregedett. Az egykor a halántékánál megjelent ősz haj kifehéredett. Még mindig munkásruhát hordott, és a megmenthető ruhadarabokat foltozta, pedig gondolkodás nélkül vehetett volna 100 új inget.

Egy nap az egyik unokája megkérdezte tőle, hogy miért.

– Attól, hogy valami elhasználódott, még nem lesz használhatatlan – válaszolta.

Lucía, aki immár felnőtt volt, az asztaltól hallgatta és mosolygott.

Évekkel később ő volt az, aki elkezdte mesélni a történetet a gyermekeinek.

Mesélt nekik egy délutánról, amikor egy férfi lóháton érkezett, és családalapítási lehetőséget kért. Elmesélte, hogyan látta meg két lány az ablakból, és azt hitték, mindent tudnak róla az inge miatt, amit viselt. Azt mondta, hogy egy harmadik lány úgy döntött, leül vele beszélgetni.

De Lucia soha nem ábrázolta Mateót szentként.

Azt mondta, hibát követett el azzal, hogy eltitkolta a vagyonát, és Elenát a tudta nélkül próbára tette. Elmagyarázta, hogy nem az a fontos, hogy soha nem vallott kudarcot, hanem az, hogy felismerte a hibáját, és bocsánatot kért.

Elenáról is beszélt.

Hogy képes volt megalázni a nővéreit, amikor azok fillérek nélkül érkeztek, és kávéval fogadták őket. Hogy soha nem próbálta megvásárolni egy árva lány szeretetét, és nem próbálta erőszakkal átvenni egy halott anya helyét. Hogy megértette, hogy valakit szeretni azt is jelenti, hogy időt is adunk neki.

És Rebeccáról és Clarissáról anélkül beszélt, hogy gonosztevőkké változtatta volna őket.

Évekig figyelték, ahogy anyjuk asztalterítőt javít, apjuk a boltban könyörög a hosszabbításért, és megtanultak félni a szegénységtől. Úgy hitték, hogy a látható pénz garancia a szenvedésre.

Az élet valami mást is tanított nekik.