Elena a szemével ölelte.

– Szóval próbára tettél.

Mateo összeszorította az ajkait.

-Igen.

– Figyelmeztetés nélkül.

-Igen.

– Ez sem volt igazságos.

Lehajtotta a fejét.

– Nem az volt. Védtem magam, és arra kényszerítettelek, hogy a sötétben válassz. Bocsáss meg.

Elena válaszára várt egy kicsit. Nem a gazdasági udvarok vagy a borospincék győzték meg a maradásról, hanem Mateo azon vonakodása, hogy megpróbálja igazolni a hibáját.

A gazdagság azonban nem oldotta meg a legnehezebb problémát: Luciát.

A kislány halott anyja fésűjét a párnája alatt tartva aludt. Nem szólította Elenát „anyának”, „néninek”, sőt, még csak nevén sem. Csak akkor válaszolt, ha feltétlenül szükséges volt, és valahányszor Elena megpróbált közeledni, elszaladt a gránátalmafához.

Mateo közbe akart lépni.

– Beszélhetek vele.

– Nem – mondta Elena. – Nem akarom, hogy engedelmességből szeressen.

Elena hónapokig tiszta ruhákat hagyott a széken, az édes kenyér legaranyosabb darabját tartotta Luciának, és megtanult közel ülni anélkül, hogy tolakodó lenne a számára.

Majdnem egy évvel később, egy viharban, Lucia megjelent a konyhában a régi fésűvel a kezében.

– Apám sokat húzogatja a hajam.

Elena alig mosolygott.

– Elhiszem ezt.

A lány odaadta neki a fésűt.

– Tudod, hogyan kell befonni a hajad?

Elena megtörölte a kezét, és lassan két sima, egyenletes mozdulatot tett. Amikor befejezte, Lucía nem ölelte meg. Csak egy fazék sötét tükörképében nézte magát, és megkérdezte:

– Holnap is?

Ennyi elég volt.

Míg a ház családdá formálódott, Don Eusebio tanyája süllyedni kezdett. A fagy megperzselte a kukoricát. Aztán olyan hosszú aszály következett, hogy a föld megrepedt. Don Eusebio kölcsönt vett fel, hogy újra ültethessen, biztos volt benne, hogy a következő vihar mindent helyreállít.

Nem történt meg.

Először egy kancát adott el, majd egy varrógépet, ami a feleségé volt, végül pedig egy földdarabot.

Rebecca és Clarisa kérői ugyanolyan gyorsan eltűntek, mint ahogy megjelentek, amikor azt hitték, hogy a családnak még van pénze.

Egy júniusi reggelen Elena az ablakból négy alakot látott közeledni az út felől: az apját, a két nővérét és egy fiút, aki egyetlen bőröndöt cipelt.

Egy pillanatra úgy érezte, minden szó visszatér.

„A barát, akit senki sem akart.”

„Ami megmarad, az is megtölti a tányért.”

Ott hagyhatta volna őket a napon várakozni.

Ehelyett elfutott.

– Gyere be. Épp most főztem kávét.

Rebeka sírni kezdett, mielőtt átlépte volna a küszöböt.

Mateo megérkezett a karámból, úgy üdvözölte Don Eusebiót, mintha soha nem gúnyolták volna meg a házában, és nem ajánlott fel neki alamizsnát.

Papírt, ceruzát és a tanya számláit kérte.

Hajnalig dolgozott az apósával.

– Én adom a vetőmagot, a műtrágyát és a traktorbérlést. Te adod a földet és a munkaerőt. Amikor betakarítunk, megosztozunk a nyereségen.

Don Eusebio visszautasította.

– Nem akarok a vejemből élni.

Mateo felé tolta a papírt.

– Ez nem jótékonyság. Ez partnerség. És én nem kötök partnerséget olyan férfiakkal, akikben nem bízom.

A nővérek munkát is kaptak. Rebecca tudott varrni, és ingeket kezdett készíteni a munkásoknak. Clarissa megtanult nyilvántartást vezetni a sajtgyárban.

Ahogy teltek a hónapok, felfedezték azt, amit Elena már előttük észrevett: Mateo megvárta a feleségét vacsorára, kikérte a véleményét, mielőtt megkötötte az üzletet, és soha nem gúnyolta ki mások előtt.

Egyik délután Clarisa látta, hogy Elena egy szerződésen javít néhány adatot. Mateo ellenőrizte, megtalálta a hibát, és széttépte a lapot.

– Igazad volt.

Azon az éjszakán Clarisa a húgát kereste.

– Ha tudtam volna, hogy mindez az enyém…

Elena letette a kanalat az asztalra.

–Ez volt a probléma, Clarisa. Ha tudtál volna a ranchról, akkor azt választottad volna. Én a férfit választottam.

Klárika mozdulatlan maradt.

Aztán eszébe jutott valaki, akit évekkel korábban megalázott: Tomás, a falu ácsa, aki befejezetlenül hagyott egy javítást, miután hallotta, ahogy a lány gúnyolja a törött cipőjét.

Másnap reggel az első teherautóval elindult a faluba.

Amikor megérkezett a műhelybe, Tomás felnézett.

Amikor felismerte a lányt, abbahagyta a mosolygást.

3. RÉSZ
Clarisa indulni készült. Tomás egyik kezében csiszolópapír, a másikban egy cédrusdeszka volt. Nem tűnt dühösnek; az könnyebb lett volna. Csak zárkózottnak tűnt.

– Azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem – mondta.

Tamás nem válaszolt.

„Nem amiatt, ami most történik velem, és nem is azért, mert szükségem lenne valamire. Azért jöttem, mert eszembe jutott az a nap. Gúnyt űztem a cipődből mások előtt. Hallottad. Tudtam, és mégsem kerestelek.”

A bírói széket a kispadon hagyta.

– Igen, hallottam.

Klárika nyelt egyet.

Kegyetlen voltam.

– Te voltál.

A válasz fájt neki, de nem vitatkozott.

– Nincs mentségem.

Tomás néhány másodpercig nézte, majd egy székre mutatott.

– Ha már idáig eljöttél, hogy ezt mondd, ülj le. Van kávém.

Nem lettek azonnal barátok. Még kevésbé történt csodával határos kibékülés. Tomás kiitta a poharát, visszament dolgozni, Clarisa pedig visszatért a haciendába. De két héttel később Mateónak meg kellett javítania néhány ajtót a pincében, és Elena azt javasolta, hogy hívja fel.

Tomás azért vállalta el, mert munkát vállalt, nem azért, mert elfelejtette.