1. RÉSZ
Amikor Doña Jacinta legidősebb fia pénzt dobott az asztalra, és megparancsolt egy idegennek, hogy sötétedés előtt hagyja el a tanyát, senki sem gondolta volna, hogy ez a család nélküli fiatal nő végül leleplezi Valdazést a leleplező gyilkosságban.

Minden 1888 októberének végén kezdődött, amikor Elisa Robles gyalog megérkezett az El Encino farmra, Chihuahua hideg síkságára. Huszonnégy éves volt, vállán egy vászontáskával, bal lábához pedig egy Cobre nevű vöröses kutyával. Az üzlet, ahol dolgozott, bezárt, miután a postakocsi útvonala megváltozott, és Elisa már napok óta munkát keresett.

Doña Jacinta Valdés, egy 76 éves özvegyasszony, a folyosóról figyelte őt.

—Mit keresel?

– Dolgozom. Tudok főzni, teheneket fejni, karámokat takarítani, kerítéseket javítani és lovakat gondozni. Jelenleg nincs szükségem fizetésre. Csak ételre és egy száraz helyre, ahol alhatok.

Jácinta miró és Kobre.

– Harap?

-Csak akkor, ha úgy gondolja, hogy valaki megérdemli, hogy megharapják.

A régi időkben sonrió volt.

-Akkor gyere be. Vacsora után beszélünk a munkáról.

Azon az estén Elisa marhahúslevest, meleg tortillát és babot evett. Cobre kapott egy tányért az ajtó mellett. Lefekvés előtt Elisa vizet hozott, elrendezte a tűzifát, felsöpörte a hamut, és bezárta az ablakot, ami zörgött a szélben. Senki sem kérte rá.

Hajnal előtt Jacinta felfedezte, hogy a kályha ég, a csirkék megetettek, Elisa pedig egy törött zsanért javít.

A következő két hétben a fiatal nő anélkül dolgozott, hogy bárkit is lenyűgözne. A 63 éves Rufino Salgado, aki El Encinóban élt, gyanakodva figyelte. Jacinta is figyelte, de más okból: Elisa ugyanolyan keményen dolgozott, akár volt valaki a közelben, akár azt hitte, egyedül van.

Egyik reggel Jacinta levett 4 kulcsot a nehéz kulcstartójáról.

—Kamra, nyergestároló, gabonapince és forrásház.

Elisa tenyerében hagyta őket.

– Akinél kulcs van, az felelős azért, ami az ajtó mögött van.

Elisa szó nélkül összezárta az ujjait.

Nem sokkal ezután észrevett valamit, amit mindenki más megszokásból elfogadott. Ahhoz, hogy takarmányt vigyenek az istállóba, át kellett kelniük az északnyugati szélen. A forráshoz vezető ösvényen összegyűlt víz jéggé változott. Az istálló főbejárata pontosan ott volt, ahol a széllökések a legnagyobb sebességgel érték el a széllökéseket.

„Miért építettek mindent így?” – kérdezte Rufinótól.

– Mert eleinte csak egy ház volt, egy kis istálló és egy karám. A tanya, ahogy tudott, bővült.

Elisa a földszinten stúdióban.

–Akkor nem is volt rosszul megépítve. Egyszerűen csak nőtt anélkül, hogy bárki is gondolt volna arra, hogyan közlekednek az emberek az épületek között.

Azon az éjszakán papírra rajzolt egy oszlopokból és botokból álló védőkorlátot, hogy megfékezze a szelet, egy védett átjárót az istállóhoz, és egy kis árkot, hogy elterelje a vizet, mielőtt az elérné az ösvényt.

Jácinta hallotta.

—Mennyibe kerülne?

—Szinte semmi, ha régi fát használunk.

Rufino a rajzra mutatott.

– És hová fogod tenni a havat, ha lecsillapítod a szelet?

Elisa hallgatott. A férfinak igaza volt.

Jacinta letette a kulcstartóját az asztalra.

—Csak egy alkatrészt építs. Figyeld meg, mielőtt elhiszed, hogy működik.

Elisa túl közel helyezte el az első akadályt az istállóhoz, alig 3 méterre. Először tökéletesnek tűnt. A szél elült, és az út könnyebbé vált.

Három nappal később nedves hó esett.

A korlát elállította a szelet… és a hó felhalmozódását is okozta mögötte.

Néhány órán belül egy megkeményedett gödör szinte teljesen eltorlaszolta a tejeskamra ajtaját.

Elisa felmérte a távolságot, és lesütötte a tekintetét.

– Rosszul tettem.

Rufino nem gúnyolódott.

Másnap kihúzták az oszlopokat, és az egész szerkezetet 5,5 méter magasra mozgatták. Elisa megnyitotta az oszlopok közötti rést, hogy a levegő egy része távozhasson.

Attól a naptól kezdve Rufino már nem tekintett rá betolakodóként, hanem elkezdett mellette dolgozni.

De a faluban a történetek gyorsabban terjedtek, mint bármelyik hóvihar.

A boltos, Lenora Ruiz, látta, hogy a kulcsok Elisa derekán lógnak.

– Doña Jacinta most már rád bízza a dolgait?

-Néhány.

Egy férfi a tűzhely közelében mormolta:

– És a gyerekeid tudják, hogy egy idegen vezeti a farmot?

Egy héttel később megérkezett Víctor Valdés (47), testvére, Nicolás (41) és Camila, Víctor felesége.

Victor megvizsgálta a sorompót, az új takarmányozási útvonalakat és Elisa kulcsait.

Aztán néhány érmét hagyott az asztalon.

– Ez elég a hetek munkájára és arra, hogy visszajusson a falujába.

Elisa Jacintára nézett.

– Kirúgsz engem?

-Nem.

Viktor összeszorította az állkapcsát.

– Anya 76 éves. Egy ilyen korú ember túlságosan is függővé válhat a körülötte lévőktől.

Jácinta felállt.

– Ha arra célzol, hogy többé nem dönthetek magam, akkor olyasmit teszek, amit tökéletesen megértesz.

Csend telepedett a konyhára.

– Holnap behívatom a közjegyzőt. És írásba foglalom, hogy ki kapja El Encinót, ha meghalok.

Viktor elsápadt.

De Miklós nem nézett az anyjára.

Ránézett Elisa derekán lógó kulcsokra.

2. RÉSZ
Victor meggyőződése szerint ez elég volt ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon a városra. Néhány napon belül a bolt leállította a hitelnyújtást a ranchnak, egy beszállító késleltette a gabonaszállítást, egy szekérvezető pedig megtagadta a fát, arra hivatkozva, hogy nem akar „családi problémákba” keveredni.

Rufino még egy ajánlatot is kapott egy másik ingatlanon való munkára.

– Elmész? – kérdezte Elisa.