A férfi tovább élezte az ásót.

– Winter nem fogja megvárni, amíg azok az emberek abbahagyják a harcot.

Elisa sem vesztegette az időt. A takarmány egy részét egy fedett fészerbe vitte, a tűzifát két külön raktárba osztotta, megerősítette a forrásárkot, és magas karókat állított fel, hogy jelezze az utat a ház, az istálló és a karámok között heves havazás esetén.

Jacinta elkezdte segíteni neki a leltározásban.

Egyik délután együtt számolták a szénát.

– Megint – mondta Elisa.

– Már mondtuk.

—Tudni akarom, mennyi mozgásterünk van, ha a vihar 4 napig tart.

Jacinta megérintette az első bálát.

– Akkor kezdjük újra.

Eközben megérkezett Don Edmundo Márquez, a család által évtizedek óta ismert 71 éves közjegyző. Jacinta elmagyarázta, mit szeretne tenni.

A férfi nem foglalt állást.

„Ha a ranch nagy részét olyan személyre kívánja hagyni, aki nem vér szerinti rokona, minden kétséget kizáróan el kell kerülnünk. Orvos fog megvizsgálni, tanúk lesznek, és leltárt készítünk a vagyonáról és az adósságairól.”

Dr. Ignacio Rea négyszemközt beszélt Jacintával. Ezt követően a város tanára, Don Arturo Peña független tanúként beszélt vele.

Jácinta világosan válaszolt.

A végrendelet Victorra és Nicholasra hagyott némi családi vagyont és a hagyaték egy kisebb részét. Az adósságok kifizetése után El Encino nagy része Elisa tulajdonába került.

Amikor a közjegyző befejezte a felolvasást, Elisa valami váratlant kért.

—Tegyük hozzá, hogy Jacinta asszony bármikor megváltoztathatja a végrendeletet, amíg megőrzi teljes döntési képességét.

Edmund felnézett.

Biztonságban vagy?

– A tanya még mindig a tiéd.

Jacinta nem ölelte meg, és nem is köszönte meg. Csak annyit kérdezett:

– Tele van az északi öntözővályú?

Elisa felvette a kabátját.

– Majd én ellenőrzöm.

Edmundo látta, hogy elmegy, és megértett valamit, amit Jacinta gyermekei még mindig nem voltak hajlandók elfogadni.

A végrendelet híre hamarosan eljutott Victorhoz.

Aztán valaki úgy döntött, hogy ha már nem tudják kiűzni Elistát, talán tolvajt csinálhatnak belőle.

Nicolás felkereste Teresa Lunát, egy 22 éves nőt, aki tojásokat árult és több családnak is foltozott. Pénzt ajánlott neki, hogy elvigye Jacinta legféltettebb kincsét a hálószobájából: a réz zsebórát, amely elhunyt férjéé, Don Isaacé volt.

A terv egyszerű és kegyetlen volt.

Teresának el kellett lopnia az órát, és Elisa holmijai közé kellett rejtenie.

Aztán valaki „megtalálja”.

Azon a délutánon Teresa azzal az ürüggyel lépett be El Encinóba, hogy tojást szállítson. Megtalálta a diósdobozt, amelyben Jacinta az órát tartotta, és elvitte.

De ahogy Elisa szobája felé indult, Réz felállt a folyosó előtt.

A kutya nem támadott.

Csak kivillantotta a fogát, és egy halk morgást hallatott.

Terézia megdermedt.

A ruhájába tette az órát, és sietve távozott anélkül, hogy befejezte volna a tervét.

Később Jacinta kinyitotta a dobozt.

A lyuk, ahol az óra volt, sebre hasonlított.

– Elvitték őt.

Elisa nem kutatta át Teresa szobáját, és nem is mutogatott az ujjával a testvérekre.

– Bezárjuk ezt a szobát, és senki semmihez sem nyúl.

-Mert?

– Mert ha valaki vádat akar ebből csinálni, nem fogunk koholt bizonyítékokat adni neki.

Rufino egy sáros lábnyomot talált a hátsó lépcső közelében. Cobre csak akkor reagált, amikor Teresa kijött a folyosóról.

Elisa megkérte Arturo tanárnőt, hogy kísérje el megkeresni.

Egy tanú jelenlétében Teresa végül összeomlott.

Elővette az órát egy a házában elrejtett csomagból.

– Én vettem el.

Arturo mozdulatlan maradt.

-Szóval így?

Terézia sírni kezdett.

– Nicolás fizetett. Be kellett tennem Elisa csomagtartójába.

Mindannyian visszatértek El Encinóba.

Még aznap este behívták Miklóst.

Először tagadta.

Aztán meglátta az órát az asztalon, Teresát maga előtt, Arturo mestert és Rufinót pedig tanúként.

A vállai megereszkedtek.

–Victor azt mondta, hogy ez elég volt ahhoz, hogy becstelennek tűnjön.

Jácinta elsápadt.

– A bátyád kért meg rá?

Miklós nagyot nyelt.

– Azt mondta, kell valami, amivel bebizonyíthatjuk, hogy Elisa kihasznál téged. Teresát kerestem.

Jacinta az ujjai között tartotta Isaac óráját.

– És beleegyeztél, hogy elpusztítasz egy lányt, hogy megtarthasd a ranchot?

Nicolás nem válaszolt.

– Megbocsátasz nekem valaha, anya?

Jacinta ismét eltette az órát.

– Attól függ, mit csinálsz a mai nap után.

Másnap reggel Miklós pirkadat előtt megjelent.

Nem kért pénzt.

Fogott egy ásót, és elkezdte tisztítani a forrásárkot.

Elisa még mindig nem bízott benne.

Jácinta sem.

De egyikük sem rúgta ki.

És míg Miklós csendben dolgozott, egy dér borította öszvérhajcsár érkezett északról.

Belépett a konyhába, és kimondta a szavakat, amelyek egy pillanatra mindenkivel elfeledtették a végrendeletet, az árulást és a kulcsokat.

„Egy nagy vihar közeleg. És ha a jelentések igazak, akkor amikor megérkezik, senki sem tudja majd elhagyni ezt a völgyet napokig.”

3. RÉSZ
A Tölgyfa még aznap délután elkezdte a készülődést. Sem beszédek, sem hirtelen megbékélések nem voltak. Elisa ugyanolyan nyugalommal osztotta ki a feladatokat, mint ahogyan a szénát számolta.

Rufino és Nicolás megtöltötték az itatóvályúkat, és hordókban vizet helyeztek el egy fedett fészerben. Több napra elegendő élelmet vittek a szélfogó mögött található bejárathoz.

Elisa ellenőrizte a tűzifát.

A fele a konyha közelében maradt. A másik felét egy kis raktárhelyiségbe helyezték át az istálló mellett.

„Miért választjuk szét őket?” – kérdezte Miklós.