– Mert ha egy ajtó betemetve marad, akkor is lesz egy másik tartalékunk.

Aztán ellenőrizték az istálló szellőzőnyílásait.

Nicholas be akart zárni egy rést.

– Itt jön be a levegő.

Elisa megrázta a fejét.

– Nedves is lesz. Az állatok védelme nem azt jelenti, hogy levegő nélkül kell bezárni őket.

Rufino alig mosolygott.

– Már megtanulta, hogy az egyik megoldás egy másik problémát teremthet.

Elisa ránézett.

—Ütéssel.

Jacinta, mivel már nem tudott sokáig kint dolgozni, a konyhában maradt, és átnézte a készleteit. Amikor végzett, Elisa levette a kis kulcskarikáját, és az asztalra helyezte.

– Ha valami történik a vihar alatt, talán jobb lenne, ha…

Jacinta Elisa ujjait a billentyűk köré fonta.

– Tudod, melyik ajtó nyílik ki.

Nem tett hozzá többet.

Azon az éjszakán Cobre nyugtalanul aludt a folyosó alatt.

Röviddel napkelte előtt felemelte a fejét.

A szél megváltozott.

A vihar olyan erővel csapott le a völgyre, hogy kevesebb mint két óra alatt elmosta a faluba vezető utat. A hőmérséklet zuhanásszerűen zuhant. A hó szinte vízszintesen szállt, a széllökések pedig ökölként csapkodták a falakat.

A régi istálló ajtaja megremegett.

De már nem nyílt közvetlenül a szélbe.

A gát oszlopai kapták az első lövéseket, amelyek csökkentették erejük egy részét, és lehetővé tették, hogy a védett folyosó járható maradjon.

Az első napon mindenki fáradhatatlanul dolgozott.

A második során az El Encino-n kívüli világ megszűnt létezni.

Csak hó volt, nyikorgó fa, szarvasmarhák horkantása és a csengő, amit Elisa az istálló mellé helyezett, hogy segítséget hívhasson anélkül, hogy át kellene mennie az egész udvaron.

A forráshoz vezető ösvény csúszóssá vált, de a hetekkel korábban lerakott vastag kövek szilárd talajt biztosítottak a bakancsoknak.

Miklós egyszer megcsúszott.

Rufino megragadta a karját.

-Óvatos.

– Azt hittem, Elisa túloz a kövekkel kapcsolatban.

—Mindannyian sok mindenre gondolunk, amikor tiszta az ég.

A harmadik nap kora reggelén Cobre kétségbeesetten ugatni kezdett a karámok felé.

Elisa egy lámpával a kabátja alatt jött ki.

Egy ijedt üsző átfurakodott a kerítés egy részén. A kerítés panelje kifelé dőlt, és több szarvasmarha kezdett összezsúfolódni.

– Rufino!

A férfiak kötelekkel érkeztek.

Egy széllökés a kerítésnek lökte Miklóst.

Elisa beleszúrta a lapátot a hóba, és megtartotta.

– Ne engedd el a kötelet!

– Nem engedem el őt!

Rufino és Nicolás rögzítette a panelt, míg Elisa eltakarította a havat az alapról. Cobre ide-oda szaladgált, és minden alkalommal ugatni kezdett, amikor egy tehén túl közel próbált kerülni a nyíláshoz.

Végül sikerült biztosítaniuk a kerítést.

De amikor visszatértek az istállóba, Elisa valami rosszabbat látott.

A gát déli végén szállingózni kezdett a hó.

Pontosan ez volt az a hiba, amitől Rufino hónapokkal korábban félt.

A szél vesztett a sebességéből, és a kijáratnál hóhegyeket hullatott.

„Ha ez még egy méterrel nő, akkor elállja az utunkat” – mondta Elisa.

Miklós a vihart nézte.

– Ez ellen nem tudunk kifogást emelni.

Elisa felvett egy újabb ásót.

–Akkor ásunk, mielőtt rosszabb lesz.

Rufino mellette állt.

Miklós is ugyanezt tette.

Órákon át műszakban dolgoztak, nyitva tartva a menekülési útvonalat. Amikor végeztek, Elisa alig érezte az ujjait.

Miután visszatért a házba, Jacinta közelebb húzott egy széket a tűzhöz.

-Leül.

– Az ételt még ellenőrizni kell.

– Rufino meg tudja csinálni.

Elisa újra megpróbált felkelni.

Jacinta egy kanállal az asztalra csapott.

– Azt parancsolom, hogy ülj a saját házamban. Hadd élvezzem én.

Elisa napok óta először nevetett.

A negyedik nap ugyanolyan hevesen virradt, de az El Encino még mindig működött.

Volt náluk viz.

Volt takarmányuk.

Volt tűzifájuk.

Egyetlen szarvasmarhát sem veszítettek.

Nem történt csoda. A korlát nem állította meg a telet. Az árok nem távolította el a jeget. A jelzőtáblák nem tették láthatóvá az egész utat.

Minden apró fejlesztés egyszerűen megakadályozta, hogy egy probléma katasztrófává váljon.

Az ötödik napon délben a szél alábbhagyott.

Másnap reggel egy kék csík jelent meg a felhők között.

A völgy egészen más helynek tűnt.

Az utak hatalmas hófelhalmozódások alatt enyésztek el. Néhány szomszédos karámot szinte teljesen betemetett a hó. Amikor több férfinak sikerült elérnie El Encinót, Rufinót találták, aki egy zsanért javított, Elisát pedig éppen a sorompó végén képződött hókupacot méregette.

Senki sem nevezte hősnőnek.

A farmerek hasznosabb kérdéseket tettek fel.

– Mennyit hagytál a pólusok között?

– Miért helyezted át a takarmányhoz való hozzáférést?

– Milyen messze van az akadály?

Rufino elővette az összecsukható vonalzóját, és átnyújtotta Elisának.

Odament a kijavított sorhoz.

—18 pite.

Az egyik farmer arra a területre mutatott, ahol még látható volt az előző pozíció.

– Ott volt korábban?

-Igen.

– Nem sikerült?

– Túl jól működött. A hó oda esett, ahová nem kellett volna.

-Akkor újra kellett csinálnod.

-Minden.

Rufino betartotta a szabályt.

– Ezért működik most jobban.

Az El Encino által kiszivárgott hír a városba is eljutott, más tanyákról szóló történetekkel együtt, amelyek elvesztették az állataikat vagy kifogytak a tűzifából.

Lenora ismét engedélyezte a hitelre történő vásárlásokat anélkül, hogy egy szót is szólt volna a múltról.

Aztán megérkezett Viktor és Kamilla.