– Pénzt adok, ha el tudod olvasni – mondta a herceg; válasza mindenkit megdöbbentett.
– Hadd próbálja meg a lány; a nőknek mindig van idejük találós kérdésekre, mert senki sem bíz rájuk fontos dolgokat.
Nevetés hullámzott az asztal körül. Amalia Robles a térdére tette a szalvétáját, és a férfira nézett, aki az előbb gúnyolta.
Nem sütötte le a szemét.
– Add kölcsön a levelet.
Azon a novemberi estén, 1885-ben, a Guanajuato közelében található San Gabriel haciendában senki sem gondolta volna, hogy ezek a szavak végül tönkreteszik a régió legelismertebb emberét.
Nicolás Santillán, az ingatlan tulajdonosa apja halála óta, néhány másodpercig tartotta a papírt, mielőtt átadta volna.
34 éves volt, hat hete gyászolt, és belefáradt abba, hogy Don Ignacio utolsó szavai egy haldokló ember dühöngései voltak.
1000 pesót ajánlott fel annak, aki el tudja magyarázni a levél tartalmát. Ezt keserű mosollyal mondta, miután ügyvédei és adminisztrátorai bevallották, hogy nem értették.
Amália 26 éves volt, belülről foltozott szürke ruhát viselt, és nem volt vagyona. Nagybátyját, Rafaelt kísérte el, aki a birtok egy részét bérelte. Majdnem a cselédek ajtaja mellé ültették le.
Az apja, egy hivatalnok, aki szerződéseket és földmérési munkákat ellenőrzött, megtanította neki mindent, amit tudott. 14 korától kezdve hibákat talált olyan dokumentumokban, amelyeket fontos emberek olvasás nélkül írtak alá.
De az apja már négy éve halott volt, és azóta senki sem kérdezte meg tőle, hogy mit tud.
Amália egy gyertyatartóhoz emelte a levelet.
Telekszámok, többször bekarikázott dátum és egy latin mondat állt. A végén, más tintával írva, egy utasítás állt:
“Keresd azt a nőt, aki azt is elolvassa, amit a férfiak figyelmen kívül hagynak.”
„Még mindig megvannak az 1871 előtti tervek?” – kérdezte.
Gaspar Urrutia, a család 19 évig elöljárója, abbahagyta a pohara kavargatását.
—Ezeket a dokumentumokat az átszervezés során lecserélték.
Amália a számokra mutatott.
– Ezért nem egyeznek a jelenlegiekkel.
Miklós áthajolt az asztalon.
– És a kifejezés?
– Ez a megállapodás eredeti feltételeinek megőrzésére utal.
Urrutia türelmesen mosolygott.
– Kisasszony, a régi dokumentumok értelmezése tapasztalatot igényel.
—Ezután elmagyarázhatja, miért szerepel a neve az átszervezés éve mellett.
A mosoly eltűnt.
Amália ismét Nicolásra nézett.
– Az apja azt akarta, hogy összehasonlítsam a dokumentumokat.
– Mit találni?
Letette a levelet az asztalterítőre.
– Ami eltűnt a birtokáról, miközben mindenki azt hitte, hogy csak a számokat változtatják meg.
A nevetésnek vége szakadt.
Vacsora után Rafael utolérte az unokahúgát a folyosón.
– Nem tudod, kit bántottál meg most.
– Valaki, aki válaszolni tudna a kérdéseimre, ha minden rendben lenne.
– Augusztusban lejár a bérleti szerződésünk.
Amália mozdulatlan maradt.
A nagybátyja fogadta magához, miután az apja meghalt. Egy szerény házban laktak együtt, és soha nem tette szemrehányást neki a fenntartásának költségei miatt.
– Azt akarod, hogy befogjam a számat?
Rafael végigsimított az arcán a kezével.
– Azt akarom, hogy legyen hol laknod.
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, megjelent Nicholas.
– Holnap megnyitom a dossziét.
Egyenesen Amáliára nézett.
– Szeretném, ha eljönne.
Állta a tekintetét.
–Szükségem lesz az eredeti szövegekre, időre és szabadságra, hogy olyan dolgokat is kimondhassak, amiket talán nem akarok hallani.
– Mindhárom dolog benne lesz.
Amália 8-kor érkezett meg, kezében apja bőr aktatáskájával.
A levéltárban nyirkos, régi papír szaga terjengett. Nicolás mindent kirakott az asztalra, amit csak talált. Urrutia üzent, hogy beteg.
Addig dolgoztak, amíg a harangok délt nem jeleztek.
Az első eltérés az északi terület egy tervrajzán jelent meg. A határvonalat egy öntözőárok felé tolták el. Egy termékeny földsáv eltűnt az eredeti bérleti szerződésből, és egy külön szerződésben jelent meg újra.
A sáv bérleti díját egy kis cégnek fizették.
A cég képviselője Gaspar Urrutia volt.
Miklós többször is elolvasta a nevet.
– Ő választotta a virágokat apám temetésére.
Amália nem válaszolt. Hagyta, hogy a csend tegye a dolgát.
Aztán hozott egy másik dokumentumot.
Nem ez volt az egyetlen cselekmény.
A csatornajavításokért kétszeresen fizettek, a bérleti díjak nem érték el a birtok számláit, és a családok a régi összeget fizették, miután elvesztették termésük egy részét.
– Mennyit? – kérdezte Miklós.
— Még nem tudjuk.
Felkelt és az ablakhoz lépett.
– Évekig azt gondoltam, hogy az apám rossz vezető.
Amália észrevette a férfi feszült vállát.
– A felelős megtalálása nem fogja visszahozni a vele elvesztett beszélgetéseket.
Miklós megfordult.
– Általában nem szokott elsimítani dolgokat.
– Apám azt szokta mondani, hogy egy rossz beszámoló nem javul csak attól, hogy kedves hangon olvassák fel.
A temetés óta most először volt Nicholas majdnem mosolygós.
Másnap reggel Doña Mercedes Santillán az előcsarnokban várta Amaliát.
Fekete ruhát viselt, és a házkulcsok a derekán lógtak.
– Urrutia meglátogatott.
Amália levette a kesztyűjét.
– Elképzelem, hogy most már jobban érzed magad.
Doña Mercedes nem mosolygott.
– Azt mondja, összezavarod a fiamat.
– Az okmányai ellentmondanak neki.
– Azt is mondja, hogy egyes fiatal nők kevésbé diszkrét eszközökkel próbálnak közel kerülni egy gazdag férfihoz.
Amália érezte, hogy ég az arca.
– Ha kételkedsz a beszámolómban, ellenőrizd őket.
Az özvegy figyelmesen tanulmányozta.
