– Nem mondtam neki, hogy higgyen neked.

Eltávolodott az ajtótól.

Aztán hozzátette:

– A férjem az utolsó éveit aggódással töltötte, és soha nem magyarázta meg, miért.

Hangja elvesztette keménységét.

– Azt mondta, meg akar védeni engem.

Amália várt.

– Elegem van abból, hogy a férfiak döntik el, milyen igazságokat tolerálhatunk.

Mercedes emlékezett Benjamínra, az egykori levéltárosra. Don Ignacio megbízott benne, mielőtt Urrutia átvette az összes számla feletti ellenőrzést.

Egy nővérével élt Doloresben.

Nicholas elküldte a személyi titkárát, hogy keresse meg, és felbérelt egy ügyvédet, aki soha nem dolgozott az adminisztrátornak.

Amíg várakoztak, Amália másolatokat készített a főbb dokumentumokról. Külön kötegeket tartottak fenn, hogy semmi ne törölhesse el a találtakat.

A hír elterjedt a birtok konyháin, istállóin és útjain.

Másnap megérkezett Doña Jacinta, egy korábbi művezető özvegye.

Egy zsebkendőbe csavart jegyzetfüzetet cipelt.

– A férjemet kirúgták, mert túl sokat kérdezősködött.

Ujjai a szövetbe kapaszkodtak.

—Azt hitte, hogy mindenki tolvajnak tartja, abban a hitben halt meg.

Amália kinyitotta a jegyzetfüzetet.

Voltak határrajzok, dátumok és a telkeket jelző kövek elmozdítására kiküldött munkások nevei. Urrutia utasítására egy földmérőnek kifizetett összegeket is feljegyezték.

Miklós odahozott egy széket.

Jácinta állva maradt.

– Nem azért jöttem, hogy alamizsnát kérjek.

– Tudom – felelte.

– Én is szeretném, ha valaki elolvasná ezt, mielőtt meghalok.

Amália felnézett.

– El fogom olvasni az egészet.

Azon a délutánon, amikor Jacinta elment, magával vitte a jegyzetfüzetet és az ígéretet, hogy másolatot kap mindenről, amit a hatóságoknak bemutatnak.

Miklós figyelte, ahogy Amália rendbe teszi a leveleket.

– Mindenki megtartott valamit.

– Mert tudták, hogy megsérültek.

– Miért nem erőltették meg?

Abbahagyta az írást.

– Ki előtt?

A kérdés arra kényszerítette, hogy leüljön.

Urrutia alkonyatkor jelent meg. Engedélyre nem várva belépett, és gondosan becsukta az ajtót.

– Botrányos helyzetbe sodorjuk az adminisztratív nézeteltéréseket.

Amália egy papírlapra mutatott.

– Miért kértél bérleti díjat ezért a földért?

– A műveletet engedélyezték.

– Mutasd meg.

Urrutia Nicolásra nézett.

– Gyerekkorod óta ismerlek.

– Akkor tudod, hogy megérthetem a választ.

A menedzser arca megkeményedett.

– Apád megbízott bennem.

Miklós letette a névjegykártyáját az asztalra.

– Ezt hagyta rám az apám.

Urrutia hallgatott.

Távozva elhaladt Amália mellett.

– Egy fiatal hölgynek gondolnia kellene arra, hogy mit veszíthet.

Megvárta, míg becsukódik az ajtó, és akkor vette észre, hogy remeg a keze.

Miklós látta.

– Elmehetsz.

Amália felemelte a fejét.

– Ezt akarod?

– Azt akarom, hogy neki legyen lehetősége.

Lassan lélegzett.

– Akkor folytatom.

Azon az estén azonban Rafael egy nyílt levéllel várta a kandalló mellett.

Urrutia azonnal követelte a vetőmagok és szerszámok árának kifizetését. Addig megengedte neki, hogy az aratás után fizesse ki.

– Mindent elvehet tőlünk – mondta a nagybátyja.

Amália elolvasta a lapot.

Vacsora óta most először kívánta, bárcsak ne rendelte volna meg azt a levelet.

Rafael megfogta a kezét.

-Bocsáss meg.

-Mert?

– Mert amikor láttam, hogy beszélsz, büszke voltam.

Lesütötte a tekintetét.

– És akkor féltem.

Amália megölelte.

Másnap ügyvédhez fordult a követeléssel. A tartozás valós volt; a fenyegetés is. Áttekintették a fizetési feltételeket, és Rafael eladott néhány szarvasmarhát, hogy fedezze a tartozást, miközben ő a jogtalanul felszámított költségek behajtását folytatta.

Amália zálogba adta a brossot, amely az anyjáé volt.

Nem akarták, hogy Urrutia megvásárolhassa a hallgatását ezzel az adóssággal.

Amikor Nicolás megtudta, nem ajánlotta fel hálája fejében a probléma megoldását. Írásos ajánlatot adott Amaliának, amelyben felvázolta a munkájáért járó díjazását.

Kétszer is elolvasta.

– Fizettem volna ennyit egy férfinak?

– Az első naptól fogva fizettem volna egy embernek.

Amália egyetértett.

A titkárnő egy ládával és Benjamin vallomásával tért vissza Doloresből.

Az eredeti tervek léteztek.

Don Ignacio elrendelte, hogy a birtokon kívül tartsák őket, miután felfedezte, hogy iratait áthelyezik, és hogy néhány kérdésére soha nem kap választ.

Köztük volt egy levél is, amelyet az öreg levéltárosnak címeztek.

Miklós halkan olvasta fel.

Apja elismerte a gyanúját, bevallotta, hogy szégyellte magát, amiért túlságosan megbízott bennük, és kérte, hogy őrizzék meg a dokumentumokat, amíg nem találnak valakit, aki összehasonlíthatja őket anélkül, hogy Urrutiára támaszkodna.

Amikor befejezte, Miklós becsukta a szemét.

Amália mellette maradt.

– Magára hagytam – mormolta.

– Nem tudtam, mi történik.

– Legutóbb akkor veszekedtünk, amikor beszélni tudtunk.

A nő az asztalra tette a kezét, az övéhez közel.

– Még válaszolhatsz neki.

Miklós a terveket nézegette.

Ettől kezdve nem kérdezgette tovább, hogyan kerülhetné el a botrányt. Tudni akarta, hogy hány családnak okozott kárt.

7 darab volt.

Felkereste otthonaikat, meghallgatta beszámolóikat, és olyan dolgokat fedezett fel, amik soha nem szerepeltek az adminisztrátor összefoglalóiban: állatokat adtak el bérleti díjak kifizetésére, fiúkat küldtek messzire dolgozni, és elégtelen termést hoztak a legjobb földek elvesztése után.

Az utolsó házban egy Terézia nevű özvegyasszony fogadta.

Megmutatta neki a férje szerződését, annyiszor összehajtva, hogy már kezdett szakadni.

– Azt mondta, hogy itt van az okunk.

Miklós gondosan fogta.

– Megvolt nálam.

Terézia összeszorította az ajkait.

– Bárcsak akkor jöttem volna, hogy elmondjam neki, amikor még hallhatta.

Nicholas nem talált említésre méltó választ.