Elállt a lélegzetem. Soha életemben nem láttam még ilyen fegyvert.
– Megvan – jelentette be a helyettes.
Torres kapitány lehunyta a szemét, és hosszan, csalódottan felsóhajtott. – A francba, Callahan!
De ezzel még nem ért véget. A seriffhelyettes letérdelt, és taktikai zseblámpájával bevilágított a kanapé alá. Másik kezével a porcicák közé nyúlt, és előhúzott egy kicsi, összehajtott, vastag fehér papírdarabot. Felállt, és óvatosan kihajtogatta.
Láttam a kék tintát onnan, ahol ültem. Láttam a betűk hurkait, a mássalhangzók éles ferdeségét. Pontosan úgy nézett ki, mint a kézírásom.
– Callahan törzsőrmester – mondta a helyettes, hangja egy oktávval halkult, a törvény súlyától elnehezülve, miközben a hamisított búcsúlevélről a rémült arcomra nézett. – Álljon fel, forduljon meg, és tegye a kezét a háta mögé.
Ahogy a bilincsek hideg, könyörtelen acélja szorosan kattant a csuklómra, és belemart a bőrömbe, apám tervének valódi mérete émelyítő rémületként öntött el. Rájöttem, hogy ez már nem csak a pénzem ellopásáról szól. Nem csak a megtakarításaimat próbálják elszívni, hogy Kelsey adósságait fedezzék.
Jogi, orvosi és szakmai úton próbáltak eltüntetni a föld színéről. És ahogy a rendőrtiszt az ajtó felé lökött, a járőrkocsik vakító fényeibe, rájöttem, hogy győztesen állnak.
- fejezet: A szabotázs
Huszonnégy gyötrelmes órán át tartottak a Womack Hadsereg Orvosi Központjának steril, ablaktalan pszichiátriai szárnyában.
A falakat halvány, intézményes mentazöldre festették, amitől összeszorult a gyomrom. Megfosztottak az egyenruhámtól, papírruhát kényszerítettek rám, és végtelen, fürkésző interjúknak vetettek alá katonai pszichiáterek, akik nem katonának, hanem ketyegő időzített bombának tekintettek. Valahányszor megpróbáltam elmagyarázni a pénzügyi visszaéléseket, a hagyatéki alapítványt, a fegyver lereszelt sorozatszámait, csak bólintottak, jegyzeteltek a vágólapjukra, és módosították a diagnózisomat. Paranoia. Üldöztetési téveszmék. Súlyos stressz okozta pszichózis.
Apám alapműve hibátlan volt. Kinek hihettek volna? Egy látszólag odaadó, rémült apának, vagy egy kétségbeesett, kócos katonának, aki a saját családját érintő összeesküvésről hablatyol?
A civil védőügyvédemnek, Denise Holloway- nek kellett három különböző parancsnokot is megfenyegetnie bírósági végzésekkel, hogy végre óvadék ellenében szabadlábra helyezhessenek a civil fegyverekkel kapcsolatos vádak alól, és felmenthessenek a pszichiátriai őrizet alól. Denise egy buldog volt egy igényesen szabott nadrágkosztümben, egykori JAG-tiszt, aki tudta, hol van eltemetve minden bürokratikus holttest.
– Felfüggesztették a biztonsági engedélyedet, Erin – mondta Denise, miközben visszavitt a lakásomba a csillogó fekete szedánjában. – Torres kapitány úgy bánik veled, mint egy töltött gránáttal. A katonai gépezet máris mozgásba lendül, hogy orvosilag elkülönítsen. Ha nem bizonyítjuk, hogy a fegyvert és az üzenetet elrejtették, akkor szövetségi börtönbe kerülsz a regisztrálatlan lőfegyverért, és becstelenül leszerelnek. Az életednek, ahogyan ismered, vége.
„Állítólag megvádolt, Denise. Meghamisította a kézírásomat.” – bámultam ki az ablakon az elsuhanó fenyőkre, üres hangon.
– Hiszek neked – mondta Denise, és egyre szorosabban szorította a kormánykereket. – De a hit nem bizonyíték. Bizonyítékra van szükségünk.
Amikor végre visszamentem a lakásomba, a levegő sűrűnek és sértettnek érződött. Olyan érzés volt, mint egy bűntett helyszínén. A kanapé párnái még mindig a padlón hevertek. A könyvek még mindig szétszórva hevertek, mint az elesett katonák. Az ajtófélfa szilánkos fája úgy lógott, mint egy szaggatott seb.
Tasha , a szomszédom a folyosó túloldalán, és a legjobb barátnőm az épületben, az ajtómnál várt. Civil ápolónő volt a kórházban, egy nő, aki látta már a legjobb és a legrosszabbat is. Nem kérdezősködött. Nem nézett rám szánalommal. Csak előrelépett, és magához húzott egy erős, földhözragadt ölelésbe, amire kétségbeesetten szükségem volt, hogy ne törjek szét millió darabra.
– Gyerünk be hozzám! – suttogta, miközben végignézett az üres folyosón. Behúzott a lakásába, és bezárta mögöttünk a nehéz zárat.
– Van nálam valami – mondta, és szeme tágra nyílt az izgalomtól és a rémülettől. – Amikor tegnap a rendőrség átkutatta a lakásodat, nem tudtam aludni. Eszembe jutott az új kamerás kapucsengőm. Múlt héten szereltem fel. Egyenesen a lépcső tetejére mutat, és elkapja az ajtódat.
Elővette az okostelefonját a munkaruhája zsebéből, és megnyitott egy alkalmazást. „Nézd csak meg a napot, mielőtt betörtek a szüleid.”
Mellé tömörültem, és a kis képernyőt bámultam.
A videofelvétel éles volt. A sarokban az időbélyeg délután 2:17-et mutatott . Egy sötétszürke, cipzáras karbantartói egyenruhát viselő férfi nehézkesen ment fel a lépcsőn. Széles vállú volt, és egy kifakult baseballsapkát viselt, mélyen a szemébe húzva. Az egyik kezében egy piros fém szerszámosládát, a másik karja alatt pedig egy kicsi, nehézkesnek tűnő fekete lakatot tartott.
– Ő Derek – mondtam, miközben a pulzusom hevesen vert, az adrenalinlöket áttörte a kimerültségemet. – Ő az épületkomplexum új karbantartója. Kedden délután átjött, hogy megjavítson egy szivárgást a konyhai mosogatóm alatt.
Néztem, ahogy Derek egy főkulccsal kinyitotta az ajtómat, és belépett. Húsz perccel később kiment. Még mindig nála volt a piros szerszámosláda. De a másik karja üres volt.
– A széf – zihálta Tasha. – Biztosan ott volt a fegyver. Becsempészte.
„Gyorsan előre!” – parancsoltam, miközben elmém analitikus gépezete újra életre kelt.
Tasha előretekerte a felvételt az éjszaka folyamán. Pontosan hajnali 4:51- kor – mindössze tizenkét perccel azelőtt, hogy apám dörömbölni kezdett volna az ajtómon – a mozgásérzékelő ismét bekapcsolt.
