Leparkoltam az autót, hagytam járni a motort, a fényszórókat pedig Erinre világítva, majd kiszálltam. Látható állapotban tartottam a kezeimet, tekintetemmel az oszlopok mögötti árnyékokat fürkésztem. „Riley, Erin vagyok.”
Felugrott, megijedt, és előhúzott a zsebéből egy kicsi, átlátszó műanyag SD-kártyatartót. Úgy tartotta felé, mintha radioaktív lenne.
– Nesze – könyörgött vacogó fogakkal. – Kérlek, csak nesze, és engem hagyj ki ebből. Apád egy pszichopata, Erin. Azt mondta Kelsey-nek, hogy a katonai szolgálati múltad miatt a poszttraumás stressz szindrómában elkövetett öngyilkossági történetedet teljesen hihetővé teszi a sajtó és a zsaruk számára. Azt mondta, hogy amíg egy szövetségi pszichiátriai osztályon fogsz ülni, a Vargas fivérek visszakoznak, mert a rendőrség özönleni fog a családra, hogy kivizsgálják az „összeomlásodat”. Csak időt nyert nekik.
„Az életemet, az egész karrieremet pajzsként használta fel Kelsey szerencsejáték-adósságainak fedezésére” – mondtam, és mély, beteges bánat öntött el, miközben elvettem az apró műanyag dobozt. Kevesebb mint egy unciát nyomott, de olyan nehéznek érződött, mint egy salaktégla.
– Csak menj! – kiáltotta Riley.
Hirtelen a betonrámpákon visszhangzó nehéz kerekek erőszakos, könnyes csikorgása törte meg a csendet.
Egy hatalmas, felemelt, sötét kisteherautó robogott be a legfelső szintre, a fényszórói elvakítottak minket a ködben. A motor felbőgött, fülsiketítő mechanikus sikolyként, ahogy egyenesen a betonkorlát felé gyorsult, ahol mi álltunk.
„Ó, te jó ég!” – sikította Riley, teljesen lefagyva, a szemei tágra nyíltak a rémülettől, mint egy szarvas, akit a reflektorfény ráz.
Ismertem azt a teherautót. Apám Ford F-250-ese volt.
„Feküdj le!” – ordítottam. Előrelendültem, és megragadtam Riley derekát.
Erősen vonszoltam a durva járdára, és mindkettőnket egy vastag, vasbeton oszlop mögé gurítottam, alig egy másodperc töredékével azelőtt, hogy a nehéz teherautó oldalra hajtott volna a korláton, ahol álltunk. Fém szikrázott hevesen a betonnak, narancssárga szikrák záporát küldve a ködbe.
A teherautó megcsúszva fékezett, a kerekek füstöltek, szándékosan eltorlaszolva az egyetlen lehajtót.
A vezetőoldali ajtó kitárult. A köd fenyegetően kavargott a járdára lépő nehéz, acélbetétes csizmák körül. Apám kiszállt, kezében egy nehéz Maglite zseblámpával.
De nem volt egyedül. Egy második férfi – széles vállú, jobb keze vastagon bekötve, baljában egy rozsdás acél kerékvasat szorongató vas – lépett ki az ülésről.
Derek
Nem engem követtek. Riley-t követték. És most csapdába ejtettek minket öt emelet magasan az égben, teljesen elszigetelten, sehová sem menekülve.
- fejezet: Az államcsíny
– Erin! – dörögte apám hangja az üres betonteraszon, visszhangozva az alacsonyan lógó felhőkről. Már nem egy apa hangja volt, hanem egy börtönőr hangja. – Add ide a lányt, és add át nekem azt is, amit az előbb adott neked. Ne csinálj ebből tragédiát. Ne kényszerítsd a kezem.
„Már megírtad a búcsúlevelemet, apa!” – kiáltottam vissza az oszlop mögötti sötétségből. Az agyam száguldott, távolságokat, szögeket, vektorokat számolgattam. Denise működő autójáig tíz láb volt a távolság. A parkolóház széléig három méter. A lenti vasúti pályaudvarig tizenöt lábnyi mélységig. „Mennyivel tragikusabbat akartál? Élve megpróbáltál eltemetni!”
– Kelsey-t meg akarták ölni, Erin! – kiáltotta, miközben lassú, megfontolt léptekkel közelebb lépett. Árnyéka hihetetlenül hosszúra nyúlt a ködben, sötét szörnyetegként kúszott a járdán. – Van karriered! Van nyugdíjad! Kemény vagy, néhány év alatt felépültél volna egy pszichiátriai elbocsátásból! Kelsey egy hetet sem élne túl a Vargas fivérekkel! Meg kellett védenem a családot!
– Szóval feláldoztad a legidősebb lányodat a farkasoknak? – mondtam hátborzongatóan nyugodt hangon. A pánik alábbhagyott, helyét a harc hideg, abszolút összpontosítása vette át. A kiképzés vette át az irányítást. Az érzelem volt a teher. A cselekvés volt az egyetlen fizetőeszköz, ami számított.
Lenéztem Riley-ra. Összegömbölyödve ült, és hangtalanul sírt, a kezét a fülére szorítva.
„Maradj pontosan itt. Ne mozdulj, amíg nem engedem” – suttogtam neki.
Benyúltam a kabátom zsebébe, és elővettem a saját nehéz, taktikai Maglite-omat – egy volt szakaszparancsnoktól kapott ajándékot, vakító, ezer lumen fényerejűt.
Mély levegőt vettem, magam elé képzelve a tájat.
Kiléptem az oszlop mögül a szabadba. Derek látott meg először, és egy torokhangú ordítással felemelte a kerékvasat, majd előrerontott.
Nem hátráltam meg. Felemeltem a zseblámpámat, és megnyomtam a gombot, a koncentrált, vakító fehér fénysugarat közvetlenül Derek kitágult pupilláiba világítva.
Felsikoltott, és ép karjával a szemét védte, a lendülete pedig vakon megbotlott.
Egyenesen felé rohantam.
Derek vakon, széles, ádáz ívben lengette a nehéz vasat. Eltoltam a súlypontomat, könnyedén lebuktam a sípoló fém alá. Sarkon fordultam, csípőt forgattam, és a zseblámpa nehéz, recézett alumínium markolatát pusztító erővel egyenesen a szabadon lebegő bordáiba rúgtam.
Éreztem, ahogy megreped a porc. Derek zihált, ahogy az összes levegő hevesen kipréselődött a tüdejéből. Csörögve elejtette a kerékvasat, és térdre rogyott, zihálva, mint egy partra vetett hal.
Apám oldalról rám rohant. „Te hálátlan kis kurva!”
Esetlen, ismétlődő ütést hajtott végre. Nagydarab volt, de lassú, inkább az arrogancia, mint a kiképzés vezérelte. Könnyedén kikerültem a szorítását. Bal kezemmel megragadtam a nehéz vászondzseki gallérját, jobb lábamat a térde mögé akasztottam, és kihasználva a hatalmas lendületét, elhajítottam.
Arccal előre a saját teherautója motorháztetőjének csapódott. A fém hangos csattanással behorpadt .
