A lakásom sötétjébe bámultam. Nem csak bekeretezni akartak. Nem csak el akarták venni a pénzemet. A helyzet eszkalálódása tagadhatatlan volt. Vadásztak rám, és addig nem állnak meg, amíg el nem pusztulok.
Ha túl akartam élni, nem elég volt megvédenem a területemet. Támadásba kellett mennem. Ragadozóvá kellett válnom.
- fejezet: A holt csepp
Denise Holloway a természet ereje volt. Másnap délutánra, Derek videójával és ijesztő mennyiségű koffeinnel felfegyverkezve, hadba szállt a helyi kiskereskedelmi infrastruktúrával.
A bankszámlakivonataim segítségével – amelyeket még azelőtt töltöttem le, hogy apám megpróbált kizárni – nyomon követte annak a bizonyos márkájú fekete széfnek a vásárlását, amelyet Derek hordott. Három nappal korábban vettem egy nagy sportboltban Fayetteville-ben. A feltört bankkártyaadataimmal vásárolták, de Denise a helyi rendőrségen lévő kapcsolatait felhasználva idézést kért az üzlet biztonsági felvételeinek megtekintésére.
A férfi, aki a digitális nyugtát írta alá a pénztárnál, nem én voltam. Az apám, Arthur Callahan volt az, aki mélyen húzott baseballsapkában fizette ki azt a dobozt, amelyben a fegyvert tartották, amivel véget akartak vetni az életemnek.
De a kirakós leglényegesebb, legrobbanékonyabb darabja a lakópark fő irodai csomagnaplójából került elő. Derek nem csak úgy besétált a dobozzal. A tagadhatóság kedvéért a széfet egy helyi futárszolgálattal küldték a címemre. Egy Riley Benton nevű ideiglenes recepciós vette át és írta alá .
Amikor Denise végre megtalálta Riley személyes mobilszámát, és kihangosította az ügyvédi irodában, a fiatal lány hangja rettegve rémültnek tűnt.
– Nem mehetek a rendőrségre – suttogta Riley a telefonba, és a hangja annyira remegett, hogy a beszélő eltorzította a hangját. – Nem érted, Erin, kivel van dolgod a húgodnak. Nem csak valami hitelkártya-tartozásról vagy rossz autóhitelről van szó. Ötvenezer dollárral tartozik a Vargas fivéreknek.
A név hallatán végigfutott a hideg a hátamon. A Vargas fivérek illegális sportfogadási hálózatokat és illegális hitelezési szolgáltatásokat működtettek Fort Bragg határán kívül. Fiatal katonákra és kétségbeesett helyiekre vadásztak. Nem követelésbehajtó cégeket küldtek. Gumiszerelőket küldtek. Lábokat törtek, autókat gyújtottak fel, és életeket tettek tönkre.
– Apád azt mondta, ha beszélek bárkivel – nyögte ki Riley –, megadja a Vargas fivéreknek a lakcímemet. Azt mondta, elmondja nekik, hogy én loptam el Kelsey pénzét. Van egy kislányom, Erin. Nem tehetem.
– Riley, figyelj rám nagyon – mondta Denise sima, tekintélyt parancsoló, de acélos hangon. – Jelenleg bűnrészes vagy egy szövetségi lőfegyverekkel kapcsolatos vádban és egy csalás összeesküvésében. Az ügyfelem az élete végét nézi. A Vargas fivérek fenyegetést jelentenek, igen, de a szövetségi kormányzat biztosan. Mit láttál?
Hosszú, gyötrelmes szünet következett a vonal túlsó végén. Hallottam Riley halk sírását.
– Apád bejött az irodába – vallotta be végül Riley, és a szavak hirtelen kitörtek a száján. – Száz dollárt készpénzt adott nekem, hogy elfogjam a futárcsomagot, és a könyvelésen kívül közvetlenül Dereknek, a karbantartónak adjam át. De… egyedülálló anya vagyok. Van egy babaőröm a lakásomban. Egy csúcskategóriás. Mozgásérzékelésre SD-kártyára rögzíti a hangot és a videót.
A szívem a torkomban dobogott.
„Apád és a húgod két nappal ezelőtt átjöttek a lakásomra, hogy megfenyegessenek, és rávegyenek, hogy mondjak fel, és hagyjam el a várost” – folytatta Riley. „A nappalimban álltak. A monitor mindent rögzített. Apád magnószalagon elmagyarázza, hogyan iktatta le a fegyver sorozatszámait, hogyan hamisította meg a kézírásodat, és hogyan fizetett Dereknek.”
„Hozd be az SD-kártyát a rendőrségre!” – sürgettem, miközben Denise asztala fölé hajoltam. „Most azonnal.”
– Nem! Nincsenek zsaruk. Egyáltalán nem – pánikolt Riley, hangja élesen csengett. – A Vargas csapatának emberei figyelik a körzetet. Ha meglátnak belépni oda, tudni fogják. A régi parkoló a 87-es út mellett. Az elhagyatott a vasútállomás közelében. A legfelső szint. Találkozzunk ott éjfélkor. Gyere pontosan egyedül, Erin, különben esküszöm, lenyelem az SD-kártyát.
A vonal elnémult.
– Ez egy csapda – mondta azonnal Denise, miközben becsapta a laptopját és bepakolta bőr aktatáskáját. – Ez egy átverés. Felhívom a megyei rendőrkapitányságot. Rendőrségi egységet küldünk a garázsba.
– Ha hívod a zsarukat, elszalad – érveltem, és felkaptam a kocsikulcsomat. – Vagy ami még rosszabb, a Vargas srácok meglátják a járőröket, és később megölik. Szükségem van arra a hangfelvételre, Denise. Ez az egyetlen végleges bizonyíték arra, hogy apa vezényelte ki a hamis búcsúlevelet. Nélküle csak az én szavam egy gyászoló apa ellen.
„Logisztikai tiszt vagy, nem haditengerészeti SEAL!” – kiáltotta Denise. „Nem csinálsz éjféli ejtőernyőzést!”
– Katona vagyok, aki az életemért küzd – feleltem hidegen. – Add ide a kocsid kulcsait. Ismerik a Hondámat.
Pontosan 23:45-kor sűrű, puha köd gomolygott Fayetteville-re a Cape Fear folyó felől, és nedves vattaként tapadt az elhagyatott parkoló betonoszlopaihoz. Denise feltűnésmentes, sötétkék szedánjával felhajtottam a spirális rámpákon. A borostyánszínű utcai lámpák zümmögtek a fejem felett, hosszú, beteges sárga árnyékokat vetve, amelyek táncoltak a ködben.
Felértem a legfelső szintre. Elhagyatott volt, kitéve az éjszakai égboltnak, a beton repedezett és gaz borította.
Riley a túlsó szélén várakozott, vastag gyapjúkabátot ölelve szorosan törékeny alakja köré. Úgy nézett ki, mint egy szellem, ahogy didereg a párás levegőben.
